Hazafelé

Végigjártam a Malawi-tavat és eltöltöttem még két hétvégét Lilongwében, meg egy újabb unalmas meetinget Blantyreben. Ez már a vég, mármint a vége az afrikai kalandnak. Pár nap és újra Európában vagyok.

A visszefelé repülőjegyem is megváltozott útvonalon megy: Lilongwe – Addis Ababa – Cairo – Rome – Stockholm – Budapest, vagyis közvetlen hazajövök, nem pedig Norvégiába. Az eredeti terv szerint a norvég suliba kellett volna visszamenni, de jön a karácsony, meg manapság már úgyis ott az internet bármire. Szóval a gőzőmsincsmirejó „Szegénység elleni küldelem” szakos oklevelemet majd januárban küldik online.

Isten veled Malawi, Norvégia majd még egyszer talán (legalább Ingridet meglátogatni és Bergent megnézni), és hamarosan szia újra itthon. J

Lake Malawi

A november teljes őrületben telt, utazás körös-körül egész Malawiban, három éjszakát nem sikerült eltöltenem egyhuzamban ugyanazon városban vagy faluban. Egyre melegebb van, és ezzel párhuzamosan egyre inkább elegem is lett a szaunaként működő, víz nélküli házikóból. És az egyedül való utazás az, amihez nem fogható semmi sem. Szóval csak a szokásos, egy nagy levegő, egy válltáska, egy bikini, kis készpénz és irány a buszmegálló! Tíz óra utazás és Cape Maclearben vagyok, a Malawi-tó partján, az ország szerintem is leggyönyörűbb helyén. Itt keveset látni a nyomorból, nem hiába a víz az élet, ahol víz van, fürdeni is lehet és mosni és mosogatni és ételt főzni. Csupa vidám arc, kedves helyiek, tóparton hancúrozó gyerekek, már-már giccsesnek tűnő naplemente, pálmafák, turisták és éttermek. Itt található a világ első „vízen lévő” nemzeti parkja a Lake Malawi National Park, ami szintén csodás. Ámulok, hogy ez ugyanaz az ország!

MK 1500-ért megtalálom a világ legklasszabb szállását, közvetlen a parton, egy hatalmas fa tetején, óriás szoba, nagy baldachinos ággyal, az ágyam alatt a fa tövében meg természetesen bárpulttal, jégbe hűtött gin tonic-kal, mellette rusztikus berendezésű fürdőszobával. J

Ahogy várható volt egy ilyen helyen nem is töltök el sok időt egyedül, érkezik egy kanadai hazáspár, és az ezredszer elmondott : „I’m Orsi from Hungary” után egy hatalmas kiáltás, ölelés és „I love you” indít lavinát, legalábbis bennem, hogy azért ennek a ténynek még ennyire senki nem örült így az első percben. Szóval a kandai lány bátyja egy magyar nőt vett feleségül, aki szintén Orsi, és ő mindig mondja nekik, hogy jöjjenek ide velük Malawiba nyaralni, de ők meg jól érzik magukat Kanadában, és nem jönnek, da ha most itt lennének, a sogórnője annyira boldog lenne, meg ő is imád engem, mert ha rám néz olyan mintha a bátyja családját látná. Van ilyen. Ők egyébként egy teljes évre költöztek ide Malawiba, csak azért mert a férje valamit elszúrt. Vagyis a férje az egyik kanadai egyetemen volt PhD hallgató, azt tervezte, hogy a disszertáció után ott maradhat az egyetemen professzorként vagy kutatóként, de igen, valamit nagyon elszúrhatott abban a disszertációban, mert ahogy beadta, behívta őt a dékán, hogy gratulálunk Ön elnyert egy év egyetemi tanári állást a Mzuzu Egyetemen. Ő meg nem nagyon tudta, hogy erre mit kell mondani, meg hogy ez egyáltalán mi is, vagy hol lehet, úgyhogy csak hazament, megnézte a térképet, és rájött, hogy ezek szerint egy évet le kell húznia Afrika (basszus!), Malawi (na még egyszer!) egyik északi városában. Van ilyen is.

Cape Maclear után irány a Monkey Bay, amit az útikönyvek néha még jobban magasztalnak, mint Macleart, na ennek azért ne higgyen senki! Cape Maclearhez fogható vagy ezzel versenyezhető hely nem létezik Malawiban, úgyhogy a hely maga kicsi csalódás, van viszont helyette új társaság, három holland lány és három dél-afrikai származású, arisztokrata fehér bőrű srác és közös esti, krokodilok nélküli hajókázás.

Aztán rámtör az érzés, hogy ennyi élmény után mégiscsak jó lenne már találkozni a fiúkkal is. Telefonálgatás és pár óra buszozás után ismét Marc-kal és Eugennal vagyok Salimában és Senga bayben. Aztán pár nap meló vissza Madisiben, majd ismét utazás Nkhotakotára Eugennal, ami szintén szuper hely, kicsit vadregényes, dzsungeles látvány vár az egész parton. 

Out of civilization

Lassan két hete élek távol a civilizált világtól, egy semmi közepén lévő poros faluban, és a víz nélküli, belülről omladozó házban. A kezdeti sokk és az első éjszakák olyanok voltak, mint a bibliai tíz csapás. Éjszaka közepén mozgó hangyabolyra ébredni, majd másnap két denevérrel hadakozni. Itt előjött ismét a nőies énem, az ágyam felett elsuhanó denevérekre való reakcióként a párna alá dugtam a fejem és közben ordítottam a fiúknak: „Do something!!”. Eugen többszörösen is megmentőm, nem csak a két denevért ölte meg, de készített egy amolyan barkácsold magad zuhanyzót és kézmosót is. A héten nekifogtunk egy nagy takarításnak és kaptunk végre függönyöket az ablakokra, így kezd kicsit rendesebb háznak látszani. A denevéres sztoriból meg levontuk a tanulságokat, és sötétedés után minden ablakot zárva tartunk. 

Szóval a ház jobb képet fest, vagy csak hozzászoktunk a nehéz körülményekhez, de egy ilyen házban lakni sokmindenen elgondolkoztat. Hány millió ember lakna szívesen egy ilyen házban? Hányan élnek még ennél is százszorta rosszabb körülmények között? A boldogság egyenlő a pénzzel és kényelemmel? Nem fogom ezeket megválaszolni, de eltöprengve ezeken a dolgokon, végül is a házunk egyértelműen lakható, rövidebb tréning után nyugati embereknek is életvilelszerűen használható.

És hogy ne fessek megint Teréz anya képet, azért a hétvégét Madisin kivül, Kasunguban töltöttem, internet kávézóval, fodrásszal (végre!!), és étteremmel. 

In Madisi

Költözök, már megint! Lenyügöző négyesünk „kedves” tagja addig keverte a lapokat, míg végülis hivatalos szétválásra került sor, Viki csatlakozott egy másik projekthez és nyelvi nehézségei miatt két másik cseh önkénteshez, ami a lehető legjobb megoldás lenne, vagy lehetett volna, ha mi hárman meg maradhattunk volna Mponelaban a megszokott házunkban és az ottani barátainkkal.

Nem így történt, ezúton is köszönet neki érte, múlt hét óta Marc, Eugen és én Madisiban tengetjük tovább hátralevő önkéntes életünket. A faluról csak az „In Burges” című film sokszor ismételt mondata („Burges is a …”) jut eszembe. Költözés előtt pedig már lelkiekben felkészítettek a spártai körülményekre, mintha erre fel lehetne készülni.

Megérkezésünkkor legnagyobb megdöbbenésemre a ház, amit kivülről láttam nagyban felülmúlta elvárásaimat. Kivülről határozattan jól néz ki, tartozik hozzá egy szép virágos kert és hatalmas – négy hálószoba, nagy nappali, ebédlő, konyha, hall, terasz. Na és akkor mégis mi a baj? Belülről a vakolat omladozik, elektromos vezetékek vannak, de többnyire nem működnek, víz egyáltalán nincs bekötve a házba, egy kútból kell vízet hordani és vödörben fürdeni, mosni, mosogatni, a ház teteje alumínum lemezből van építve, ami pont annyira szívja magába a napsütést, hogy olyan a ház hőmérséklete belülről mint egy nonstop szauna, az egytelen dolog amihez használni lehetne tükörtojást készíteni a tetőn, ja és a kedvencem hagyom a végére, a házon közösen osztozunk Marc-kal, Eugennal, és még pár száz hangyával, pókkal,  denevérrel, csótánnyal.

Október 10-e, szerda délután egy óra van és nem tudom hány fok. Ülök a szobámban, a laptopom mindjárt lemerül, izzadok, szomjas vagyok, éhes vagyok, fáradt vagyok, büdös vagyok, és leginkább az az érzésem, hogy túl öreg vagyok már mindehhez. Ja és fogalmam nincs mikor jutok majd internethez. Azért ne aggódjatok, hogy egy kicsit irodalmibb végszóm legyen Orsival „a helyzet változatlan”.    

Esküvő, temetés, hegymászás, és úszás

Megint elmaradtam a blogírással, ennek egyszerű oka, hogy az történt ami minden eddigi helyen – a kezdeti unalom és kulturális sokk után egyre otthonosabban érzem magam, sokasodnak a barátok, programok, utazások.

Voltam kétszer Blantyreben és Lilongweben, ellátogattunk a Mount Mulanje-hoz (Blantyre közelében van, és Afrika második legmagasabb hegye) megmásztuk a hegy kb. egyharmadát, és láttunk egy gyönyörű, hatalmas vízesést, ahonnan a szikláról vízbeugrás és fürdés is lehetséges. Marc-kal és három afrikai barátunkkal eltöltöttünk egy hétvégét a Malawi tónál (Salima), ami tényleg olyan szép, mint egy tengerpart, ráadásul a szegény, koszos, poros afrikai falvak után végre élvezhettem megint egy kis rendet, tisztaságot, elegáns éttermeket, bárokat.

Jártam egy esküvőn és egy temetésen is. Az esküvőn puszta véletlenségből, étteremben ebedéltünk miközben a kerthelységben zajlott az esküvői dínom-dánom, és mint fehérbőrű kuriózum, megengedték, hogy bepillantsunk. Legnagyobb megdöbbenésemre egyébként semmi érdekeset nem láttam, pont olyan volt minden, mint egy európai esküvő – hosszú fehér mennyasszonyi ruha, koszorúslányok, zene, táncoló vendégsereg, ételek, és nagy, emeletes, masnival átkötött torta. A temetésre viszont valóban meghívottak voltunk, és ez tényleg eltérően zajlik a nálunk megszokottól. Meghalt a faluban egy köztiszteletben álló idős férfi, és a helyi szokás szerint ilyenkor mindenkinek illendő búcsút venni tőle. A férfi itt Mponelaban élt, de Kasunguban született, itteni szokás szerint mindenkit ott temetnek ahol született. 75 évet, hét már felnőtt gyereket és megszámlálhatatlan unokát hagyott maga után (itt „divat” a nagy család, általában családon belül is versengenek érte, megkérdeztem a fiait hány gyerekük van, vagy hányat szeretnének még, és mind azt mondta, hát ha apámnak hét volt, nekem legalább nyolc kell). A temetésre legalább 2-3 száz vendég jött, egy nagy ház udvarában volt a gyülekező, ami elég sokáig tartott, de közben a családtagok hoztak ételt mindenkinek (nsima, bab, marhahús, káposztasaláta), és többen táncoltak vagy énekeltek közben. Utána megtörtént az átcsoportulás, egyik oldalon nők, másik oldalon férfiak, középen a prédikátor, és chichewa lévén a szertartásból semmit nem értettem. A prédikáció után vonultunk át közösen a temetőbe egy újabb imádságra és éneklésre, a legvégén itt is lehet virágot vagy koszorút helyezni a sírra. Öltözékből a fekete egyedül a legszorosabb családtagoknak megengedett, barátok, ismerősök minden más színt viselhetnek – sárga, kék, piros, zöld, lila.. Így amikor mi Marc-kal beállítottunk tetőtől talpig feketében hatalmas nevetés vette kezdetét –fehérember még véletlen sem lehet rokona egy feketének. Íme a jótanács, ha afrikai temetésen jársz, öltözz kanárinak!

Az elmúlt hetekben nagyon élvezem az itteni szabadidőt, kultúrát, új helyeket és barátokat, ami nem működik: találni egy rendes fodrászt, Viki, étel, és munka. Vagyis a lakótársak közül a fiúkkal továbbra is jól kijövünk, sokat nevetünk eljárunk hétvégenként szórakozni, a cseh nő, Viki viszont egyre furább, lehetetlenség egy jó programot kitalálni vele, egyfolytában megsértődik, félreért mindent, és borzalmasan ellenséges. Hamarosan érkezik a csapadékos időszak, ilyenkor érik be sok zöldség, gyümölcs, de az eddigi négy hónap alatt lehetlenné vált számomra egész nap krumplin, rizsen és banánon élnem. Olyan nagyon ki voltam éhezve valami rendes ízre, hogy végülis megtörtem az évek óta tartó vegetariánus étrendem, és legutóbb nekiestem egy sült csirkemellnek. A munka egyre rosszabb, a kezdeti lelkesedés kezd kihagyni, fogynak a témák, nem jön velünk tolmács, kihaltak a falvak, nem érzek semmi előrehaladást. Elkezdődött az iskola, tehát a gyerkek már nincsenek otthon napközben, a férfiak szezonális munkát vállalnak, csak az asszonyok maradnak otthon, és ők is egész nap elfoglaltak a házimunkával.

Hétköznapok

Minden reggel gyalog megyünk a Mponela melletti kis falvakba, ahol a Farmers’ Club program keretében dolgozunk. Minden Farmers’ Club a DAPP (Development Aid from People to People) szervezeti keretében működik, a fő cél fejlesztést, megélhetést vinni az infrastruktúrától elzárt kistérségekbe. Az itt élő családoknak a föld az egyetlen kincsük, mezőgazdálkodásból élnek, ez többnyire az egyetlen megélhetési és egyben bevételi forrásuk. A férfiak néha szezonális munkát tudnak vállalni a fővárosban (kb. 60.000 kwacha/4 havi munka), így a nőkre marad a földművelés, a háztartás, és a gyerekekkel kapcsolatos tevékenység. Ők az afrikai nők, akiknek nincs párjuk! Nem láttam még ekkora teherbírást. Sajnos sokan közülük szinte évente szülnek, a faluban a rekord 11 gyerek, a többi család átlag 5-6 gyerekkel rendelkezik, de ezeknél szinte mindegyik anyuka fiatal még, szoptatós kisbabával, tehát nem kizárt, hogy még ötször szülni fognak. Kuriózum gyanánt egyetlen anyuka van, akinek csak egy iskolás korú gyereke van, nem mertem még rákérdezni, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nála az első szülés után kialakulhatott valami szövődmény aminek következtében nem tud újra szülni. A fogamzásgátlás szinte teljesen ismeretlen, és anyagilag is elérhetetlen számukra.

Szóval ezek a nők terhesen, vagy kisgyerekkel a hátukon művelik a földet, sárból építik a házat, etetik az állatokat,  néha a semmiből főznek, kézzel mosnak, súrolnak és mindeközben egy rossz szót nem szólnak. A mi munkánk pedig maga a lehetetlen: fejlesztést vinni ide, a villany- és víz nélküli sárépületekbe, a 11 éhes szájat csak épp egy kicsit betömő családokba, a szárazságtól szikkadó földekre. Itt jön a kérdés: mit tehetek én, ami segít, mégse kerül semmibe, és nem szükséges hozzá semmilyen infrastruktúra? Többnyire előadásokokat tartok alapvető higiéniáról, egészségről, táplálkozásról. Segítünk nekik kertészkedni, készül az új zöldséges veteményes, próbálunk magokat szerezni egy kis gyógynövényes kerthez, a fiúk segítenek új kisebb tégla épületek felhúzásában, mi Vikivel pedig rengeteget játszunk a gyerekekkel, tanítgatjuk az ábécét, új angol dalokat, körjátékokat, néha viszünk laptopot, mutatunk nekik képeket, rajzfilmeket (életükben először láttak rajzfilmet), ill. a nőket próbáljuk új pénzkeresési lehetőségekre tanítani – kosárfonás, kézművesség (ez újrahasznosítás is, hiszen a kukorica leveleket és csuhét nem használják semmire, agyaggal pedig bőven rendelkeznek).

Egy club három éves ciklusra van tervezve. Az első évben a falu ingyen kap vetőmagokat és haszonállatokat, a második évben már nem kapnak anyagi segítséget, viszont továbbra is járnak hozzájuk önkéntesek, akik tanítják őket földművelésre, és egyéb alapvető egészségügyi dolgokra, a cél a kapott magok, állatok „felnevelése” önellátás céljából, harmadik évben pedig a kapott javakból már a profit termelés is elvárt. Ezt a pénzt később közösen tudják építőanyagokra, víz vagy elektromosság bevezetésére fordítani. Amint képesek profit termelésre a club bezár, és a DAPP továbbmegy új falvak, szegény közösségek után kutatva.

„Szegény Afrikában” a kreativitás az első számú dolog, amivel rendelkeznie kell minden túlélőnek. Egy idő után rájön az ember, hogy a „szemét” fogalom nem is létezik, minden használható valamire. Gyerekek közt a trendi afrikai játék lányoknál természetesen a baba, és ezt pont úgy hordják, mint az anyukájuk a testvéreiket, egy kendővel (ronggyal) felkötve a hátukra, de ha nincs pénz rendes játékbabára, akkor lehet plüssállat, ha pedig arra sem telik, akkor gyakorlatilag bármi másból (eldobott üvegből, kukoricahéjból) is készíthető baba. Fiúknál sokszor látok egészen összepréselt papír és műanyag szemétből készített labdákat. Gyakori a kidobott biciklikerékből karikaként használt játék, gombfocihoz hasonló játékhoz elég néhány Coca-Cola-s üveg kupakja, kisautót pedig láttam már eldobott fémhulladékból építve. Múltkor kínomban letéptem a fáról egy éretlen fügét, gondolva ez jó lesz ladba helyett, legnagyobb megdöbbenésemre ez az éretlen fügével való labdázás két teljes órára lekötötte a gyerekek figyelmét. Csak az a szemét, amit annak látsz.

Malawi

Másfél hónapja érkeztem Malawiba, jöjjön néhány dolog, amit azóta megtudtam az országról, és amiket kérdezgettek mindig emailben.

Malawi 15 milliós népességgel rendelkezik, és lakosságnak 40%-a a szegénységi küszöb (napi 2 dollár) alatt él. Az egyik legszegényebb ország (HDI 171. helyezet) a világon, még nem láttam soha sehol ennyire nehéz körülményeket. Indiában például nagy ajándék az Arab-tenger, az Indiai-óceán, a Gangesz, a jó termőföld, és az olcsó árak. Ott a szegény családok is képesek egy kis rizst megtermelni vagy némi fizikai munka révén könnyen olcsó ételhez tudnak jutni. Afrika más, itt azért halnak éhen az emberek, mert nincs elég jó termőföld, szárazság, sivatagosodás zajlik, folyamatos élelmiszer importra szorulnak, és az üzletekben a termékek annyira drágák a különböző vámok miatt, hogy gyakorlatilag képtelenek megfizetni az alapvető élelmiszereket.

A közlekedés nagyon fejletlen, kisebb városokba minibuszokkal (hasonlít az orosz masrutkára) lehet eljutni, de ezek rendszertelenül járnak és nem túl megbizhatóak, nagy városokban lehet találni rendes taxit, itt Mponelaban taxi alatt maximum egy biciklis fiút tudok megállítani, aki pár kwacháért el tud vinni a csomagtartón, ezt a kényelmetlensége miatt még sosem próbáltam. Hiányoznak az indiai motoros riksák, meg a jó vonathálózatok. Itt vonat csak a fővárosból indul és egyetlen vonal működik az egész országban.

Pénznem: Malawi Kwacha, ami majdnem egyenértékű a forinttal. Életemben először járok olyan helyen, ahol a forint azért kicsivel többet ér. A pénz furcsasága, hogy egyszerre van kétféle pénz forgalomban – régi és új. A régi pénz nagy méretű és szinte rojtosra használodott bankjegyeket jelent, az új viszont kisebb méretű, jó minőségű. Bankjegy címletek: 20, 50, 100, 200, 500, és 1000, ez hogy a legnagyobb címlet az 1000-es („kilencszázvalahány forintos”)rendesen megnehezíti a hétköznapokat: minden drága, tehát egyfolytában egy nagy köteg pénzzel kell menni mindenhova. A legtöbb alapvető élelmiszer 300 kwacha, ez az ára 1 kg cukornak, babnak, rizsnek, földimogyorónak, vagy 1 liter tejnek. A kenyér minimum 400/kg, benzin 500/l. A legolcsóbb étel a nsima (kukoricadara vízzel felfőzve), de itt az ár-minőség egyenes arányban áll egymással, vagyis utálom. Ami viszont olcsó is, finom is, az az édes burgonya és a banán, ráadásul ez az a két élelmiszer, ami biztosan minden sarkon kapható.

A legnépszerűbb márkák: üdítő: Coca-Cola, sör: Carlsberg, élelmiszeráruház: Peoples, benzinkút: Puma, cigi: Pall Mall, telefon: Airtel, fogkrém: Colgate, autó: Toyota.

Az adórendszer sávosan növekszik. Havi 10.000 kwacháig jár teljes adómentesség. Gyest, munkanélkülisegélyt nem biztosít az állam, nyugdíjra viszont jogosultak azok, akik állami szférában dolgoztak, minden köztisztviselő és közalakalmazott. A lakosság döntő része nem rendes munkavállalóként tartja fenn családját, hanem alkalmi munkákat vállal, ill. földművelésből él.  

Malawi ez év óta női elnökkel büszkélkedhet, Joyce Banda pedig már önmagában is megérne néhány blog bejegyzést. Nekem csak olyan hasonlatok jutnak róla eszembe, mint az „afrikai Angela Merkel”, vagy „az afrikai Indira Gandhi”. Malawi az elmúlt években rengeteget küzdőtt korrupcióval, bízom benne, hogy Banda elnöksége alatt helyére kerülnek a pénzügyi mérlegek és több fejlesztés veszi kezdetét.

http://en.wikipedia.org/wiki/Joyce_Banda

Malawi békés, biztonságos ország. A hőmérsékletet tekintve itt most van tél, ez napközben 20-25 C-ot jelent, ez egyben a száraz évszak is, október környékén jönni fog egy kis csapadékos időszak (ez nem olyan, mint az ázsiai monszun, csak napi 1-2 óra eső) és mikor Európában tél van, megérkezik ide is a nyár tomboló 40-45 C-kal. 

Mponela

Érkezés a házunkba, vagyis a helyre amit a szervet bérel számunkra a következő fél évben. Mponela 56 km-re van Lilongwetől, mégis az útviszonyok miatt két órát vesz igénybe az utazás, mindezt persze afrikai módon egy teherautó nyitott platóján tesszük meg, és a sebesség azért épp elég nagy ahhoz, hogy rendesen lobogjon a hajunk. J

A házzal kapcsolatban fogalmam sem volt, mit képzeljek el, lélekben már kezdtem magam edzeni a legpuritánabb körülményekhez, ehhez képest a ház jó, afrikai viszonylatban különösen jó, ami fura viszont, hogy egy nyomornegyed közepén áll nagy fallal körülvéve és egy őrrel megtoldva. Számomra logikusabb lenne, falak és zárak helyett egy kicsivel arébb tenni az egész épületet, de ez van. Benne vagyunk Mponela közepében, a zajban, a porban, és a legmagasabb házban. Négyen lakunk benne önkéntesek, két román fiú, Marc és Eugen, plusz egy cseh nő, Viki. Egész jól kijövünk, van mindenkinek külön hálószobája, a konyha meg a zuhanyzó közös.

A kisváros életét is rendesen felpezsdítette hirtelen négy európai beköltözése, egyenlőre sehova se sikerült eljutnom anélkül, hogy ne követne vagy 20 gyerek kiabálva „zongu” (fehér embert jelent a helyi, chichewa nyelven), de mindenki kedves és barátságos. Mponela egyetlen aszfaltozozott főúttal van felszerelve, onnantól pedig mindkét irányban sok kanyargós földút vezet mindenhova. Apró házak, a környéken pedig rengeteg kis falu banánültetvénnyel, kukoricával, és víz- és villany nélküli sárból épített nádtetős kis épületekkel. 

Oslo - Stockholm - Rome - Addis Ababa - Lubumbashi - Lilongwe - Blantyre

Szombaton megkezdődött a hosszú utazás: hat ország két nap alatt, meglepően simán és problémamentesen. Lillehammerből vonattal Osloba, aztán busszal Stockholmba, onnan végig Ethiopien Airlines-szal egy római kitérő, majd Addis Ababa célállomás.

Sajnos csak két óra maradt átszállásra, és legnagyobb bánatomra tranzit utasként etióp pecsétet sem kaptam, de azért kicsit láttam a városból, vagy legalábbis a repülőtér közeléből, és az alapján szívesen eltöltenék több időt is Etiópában. Hatalmas fejlődésen ment keresztül, a legjobb afrikai légitársasággal büszkélkedhet, és a fővárosban épült rengeteg üzlettel, felhőkarcolóval egy egészen más Afrikát látunk, mint ahogy azt a híradások alapján elképzelnénk. Etiópia már nem az éhező gyerekekről szól, hanem befektetésről, pénzről, banki központokról. A repülőn kezembeakadt újság szlogenjét azért kicsit túlzásnak tartom: Explore Ethiopia, one of the safest country on earth (Fedezd fel Etiópát, a világ egyik legbiztonságosabb országát), de az is lehet, hogy lassan már itt tartanánk? Európában több a sztrájk, az utcai vandálkodás, a bűnözés, a munkanélküliség, és mostanában inkább Etiópiának, Angolának, Kenyának, és Dél-Afrikának áll a világ?

Következő szakaszban egy kis kongói kitérővel érkezés Malawiba. Lilongwe, Kamuzu International Airport, az egyik legkisebb, legcukibb reptér, amit eddig láttam. Semmiben sem nemzetközi, számomra még az is hihetetlen, hogy egyáltalán egy Boeing le tudott ott szállni. Mellette csak négy darab pici repülőgép áll a reptéren. Egy kapu működik útlevél vizsgálattal, egy futószalag van a csomagoknak, a kijárat mellett meg egy helyes kis virágágyás, ennyi.

A taxi drága, és az út alatt csak annyi jár a fejemben, hogy az etióp csoda felhőkarcolók után, ez aztán tényleg Afrika. Csak egy kis részen megy aszfaltút, utána már földutakon megyünk, rengeteg ember, kisgyerek megy mezlítláb mellettünk, gyalog vagy régi biciklivel, a vörös por és kosz száll mindenfelé. Itt van mit fejleszteni, és biztos vagyok benne és sok munkám lesz a következő fél évben.

Első éjszaka egy hostelben telik Lilongweban, másnap busszal tovább Blantyre-ba, ami bár nem a főváros, de sokkal inkább annak tűnik. Itt jobbak az útak, van sok elegáns negyed, nagy házakkal, hotelekkel, magánkórházakkal, egyetem is működik a városban. Több lakosa is van, mint Lilongwenak, és gyakorlatilag fővárosi ranggal működik ez a város is. Minden oldalról hegyek veszik körbe, így a táj is lenyűgöző, az ültetvényeken teát, papayát, banánt termesztenek, ezért sok zöldterület is látható. Egy hetet Blantyre-ban maradok, aztán utazom Mponelaba, egy kisebb városba, ahol a fél év nagy részét tölteni fogom. Afrika, elkezdődött!

Galdhopiggen – életem első hegymászása

Két fantasztikus budapesti hét után újra Norvégia az itt megszokott kulcsszavakkal: program, team, project, action, preparation.. Vagyis egy felújítási akció keretében rendbetettük az iskolát, kifestettük a termeket, étkezőt, én lemázoltam az ajtókat, más az ablakokat, közben befejeztük az összes szemináriumot, részt vettem a legutolsó adománygyűjtésen, jelentkeztünk malawi vízumért, és nem utolsó sorban megmásztuk Norvégia legmagasabb hegyét! Galdhoppigennek hívják és 2469 m magas, Lillehammertől kb. 3 óra autózásra található, és csak a nyári időszakban lehet megközelíteni, olyankor is nagyrészt hó borítja. Nyolcan vágtunk neki közösen a csapatból, és végül hárman érték el a legmagasabb pontot, mi a többiek is másztunk nyolc órán keresztül, sziklákon, patakokon, méteres havon át. Írhatnám azt is, hogy lenyűgöző volt a táj és az egész élmény, meg azt is, hogy utólag azért minden megszépül, és hogy igaznádiból félúton már a francba kívántam az egész hegyet, a labirintusszerű járhatatlan hóval és jéggel borított ösvényt, és hogy utána még napokig fájt minden egyes porcikám. De ahogy tudjuk, mindig a megtett út számít, életem első hegymászó élményével is gazdagodtam, ráadásul az egész hegyet szikrázó napsütésben, térdig érő hóban és ugyanakkor rövidujjú polóban másztuk végig, nem kicsit leégett arccal és karokkal visszaérkezve, csak a még erősebb emlékek kedvéért. J

http://www.scandinavianmountains.com/areas/10-galdh%C3%B8piggen-massif/mountains/10.01-galdh%C3%B8piggen/index.htm

Remélehtőleg az utolsó napokat töltöm a suliban, még mindig a repülőjegyemre várok, ami a terv szerint: Stockholm – Addis-Ababa – Lilongwe, vagy Oslo – Amsterdam – Nairobi – Lilongwe lesz. Jövő héten Malawiból írok.

DAPP Zambia vs. DAPP Malawi

Márciusban lavinaként zúdult rám, hogy minden eddigi készülődés ellenére úgy néz ki mégsem megyek Zambiába. Most Malawi van porondon. A szent és sérthetetlen csupa nagybetűs (ejtsd: PROGRAM) ismét változik. Első hallásra persze kitört belőlem a dühös gyerek énem – engem nem érdekel, nekem Zambiában van a barátom, ott a Viktória-vízesés, már végigolvastam minden infót az ország történetéről, kultúrájáról, a projektekről, oda készülök már hónapok óta, én ott akarok fejlesztési munkát végezni, és egyébként is kit érdekel Malawi. Második nekirugaszkodásra már kicsit okosabban végigvettem a számításokat, utánaolvastam Malawi történetének és az ottani projekteknek, és azt kell mondjam, hogy már majdhogynem jobban tetszik, mint Zambia. A majdhogynemet is csak Adrian miatt teszem hozzá. A honlap és a program leírás egyértelműen veri Zambiát.

http://www.dappzambia.org/

http://www.dapp-malawi.org/

Malawi az egyik legbiztonságosabb és legolcsóbb afrikai ország külföldiek számára, a világ legtöbb árvájával, rengeteg önkéntes kampánnyal, és a Föld nyolcadik legnagyobb tavával („the Lake of Stars”).

http://en.wikipedia.org/wiki/Lake_Malawi

Közben azért az is lehet, hogy mégiscsak Zambiába megyek, igazándiból most már arra következtetésre jutottam, hogy mindegy, csak jöjjön aminek jönnie kell! Készen állok bármelyik országra, ráadásul szomszédos országokról van szó, így még az is lehet, hogy kettőt egy csapásra – fejlesztési projekt Malawiban, majd vakáció Adriannal a Viktória-vízesésnél lenne az álomkombináció, de tudom, az a legjobb, ha kivárom a végét és nem készítek megint előzetes terveket. Ami biztosnak tűnik, hogy még pár hetet tanulnom kell Norvégiában, május első két hetében hazamegyek új útlevelért, majd vissza Norvégia még 1- max. 2 hét erejéig – ezalatt már csak az afrikai repülőjegy és valamelyik ország vízumának a beszerzése. J

Közvélemény-kutatás: kinek melyik ország és melyik projekt (child aid, community development, farmers’ club) tetszik jobban? Mi lenne a legjobb és a leghasznosabb szerintetek?

About THE PROGRAM

Ráadásul csupa nagybetűvel, mert itt a suliban mindig ezt halljuk, hogy „a program” a legfontosabb, és ezen mindenkinek végig kell menni - ha törik, ha szakad. Program nélkül nincs oktatás, nincs munka, nincs csapat, nincs tanár, nincs projekt, nincs utazás és nincs iskola.

Ez „a bizonyos” a kezedeti terv óta viszont némi változáson ment keresztül. Először egy 2,5 éves programra készültem, aminek egyik felét Norvégiában, másik felét Ázsiában vagy Afrikában töltöttem volna. Az új terv szerint kicsit rövidebb, de annál velősebb programunk lett, 18 hónap, 4 különböző szakasszal:

1      1. 4 hónap előkészítő rész: ezt munkával töltjük (ebből a pénzből tudsz később repülőjegyet és vízumot vásárolni), kapunk néhány bevezető oktatást, megismerjük az iskolát, a csoporttársainkat, részt veszünk önkéntes munkában, és közösen lakunk az egyetem kollégiumi részében, ahol együtt látunk el minden egyéb feladatot – rendrakás, főzés, stb.

2      2. 6 hónap tanulás: ennek a résznek a közepén járok most, hétfőn-kedden-szerdán intenzív tanulás van, előadásokon veszünk részt, ill. mi magunk is előadunk. Fő tárgyak: afrikai és ázsiai történelem és kultúra, fenntartható fejlődés, globális felmelegedés, AIDS megelőzés, trópusi betegségek, gyermekvédelem. Csütörtökön-pénteken-szombaton általában dolgozunk, így lehet megkeresni azt a pénzt, amibe a kollégiumi ellátás kerül. Én a suli melletti étteremben szoktam felszolgálni, és ebből pont annyi jön össze, hogy fizetve van minden itteni kiadásom (lakhatás, étkezés, tanulás) vagyis nem tudok félretenni semennyit, de nem is kell költenem saját zsebből. Ez a szaksz azért is jó, mert itt sokkal több lehetőség van már utazásra. Vannak változó hetek, amikor eltérünk a hagyományos tervtől és úgynevezett terep munkára megyünk. Jártam az elmúlt hetekben Alesundban, Trondheimban, osztálykirándultunk Dániában, jövő héten pedig Bergenbe készülök, így a fél év alatt valóban beutazhatod Skandináviát. J

3        3.  6 hónap projekt munka egy fejlődő országban: ez a legizgalmasabb rész, a legtöbben erre várunk a legjobban. Fél év gyakorlati munkát jelent egy nagy civilszervezetnél oktatás, környzetvédelem, szociális területen. Az eddigi évfolyamokból utaztak már Indiába, Zambiába, Mozambikba és Bissau-Guineába.

       4. 2 hónap záró rész: visszaút Afrikából Norvégiába, záróriport megírása, a projekt munka  ismertetése bárhol, ahova kedved és pénzügyi forrásod van menni – itt Norvégián belül, testvériskolákban, otthon, más civilszervezetknél, stb..

Szóval a program elég változatos és izgalmas, a tavalyi évben 3 havonta indítottak új osztályokat. Adrian 3 hónappal előttem kezdtem el a képzést, tehát könnyen kitalálható, hogy igen(!!!), elkezdte a projekt munkát, vagyis épségben megérkezett Zambiába, ahol minden a legjobb és legszebb. A terv szerint én 3 hónap múlva csatlakozom hozzá és onnantól kezdve közös erővel folytatjuk az ndolai gyerekvédelmi és iskolai projektet. J

Trondheim & Namsos

Egy újabb hét az iskola falain kívül. J Marcoval (velem egyidős portugál srác) egy hetet Trondheimban töltünk, cél az adománygyűjtés, de szabad hétvégét is kapunk a városban, ami alatt várost nézünk és meglátogatjuk a katedrálist. Trondheim tetszik, ez a harmadik legnagyobb norvég város és egyeteme jóhíre névén tele van külföldi diákokkal, szép, rendezett, és tényleg illik rá a város szó. Azaz Trondheim nem csak norvég értelemben város, hanem ott járva valóban olyan érzésed van, hogy egy élő, mozgó, emberlakta helyen jársz és nem csak a semmi közepére épített, hólepte faházikókat látsz.

Egy napot Namsosban is eltöltünk, ezen a tengerparti részen lehet a legtöbb lazacot kifogni, és ez egyben számomra Norvégia legészakibb pontja, ahol eddigi utazásaim során jártam.

Denmark for a week

Január utolsó hete osztálykirándulással telik, meglátogatjuk az egyik testvériskolánkat Ulfborg városában. Újabb kimozdulás a norvég hegytetőről, hosszú autóút Larvikig, majd komppal át Dániába, és még néhány óra autózás. A komp egyértelműen viszi a pálmát, három és fél óra utazás átszelve a  tengert Norvégia és Dánia között, a fedélzet olyan mintha egy luxushajón lennénk, kilenc emelet, öt emelet az autók parkolására, feljebb pedig éttermek, vámmentes üzeletek, szép várótermek, kivetítők, internet kávézók. Minden, ami szemnek szájnak ingere. 

Dániai látogatásunk apropója a minden évben hagyományosan megrendezésre kerülő téli koncert, amit a testvériskolánk egy jótékonysági koncert keretében szervez a térségben élő hátrányos helyzetű, vagy fogyatékos gyerekeknek és családjuknak. Évente kb. 700 ember vesz részt a koncerten, és közülük a legtöbben itt találkoznak először komolyzenével, ill. hozzájuk hasonló körülmények között élő fiatalokkal. Ezután nem is kell részleteznem, milyen hangulatban telik az este. J

Hétfőn érkezünk Dániába és az egész hét készülődéssel telik, dekorációk, ajándékok gyártásával, pénteken érkezik a meghívott szimfónikus zenekar Lengyelországból, 65 tagú együttes, és jön még egy kínai ütőszenekar is, szombaton minden a forgatókönyv szerint zajlik.

A dán iskola legnagyobb híressége Európa egyik legnagyobb és legrégebbi szélkereke, ez látja el a teljes iskolát árammal, és jobb napokon még egy kis profitra is szert tesznek vele a plusz termelt energia eladásával a dán elektromos műveknek.

http://www.dns-tvind.dk/

Marry Christmas and happy new ear – or some more English practice

A karácsonyi szünet tiszta felüdélés volt, jó volt kicsit kiszakadni a hideg, havas hegytetőről és belevetni magunkat újra a városi forgatagba. Emberek, zajok, tömegközlekedés. Meglátogattuk a rokonokat, barátokat, bejártuk Budapest nevezetésségeit, végigettük a karácsonyi menüt, és szilvesztereztünk a Gellért-hegy tetején. Mindehhez a helyes, szőke szobatársam, Adrian is csatlakozott, akivel a hirtelen összeköltözés óta is minden rendben. J