Ha két szóban kell összefoglalnom Indiát biztosan ez a kettő, ami eszembe jut.
A segítség minden napban, minden egyes szituációban jelen van. Hol nekem adják, hol pedig tőlem kérik. Jellemző, hogy az utcai járókelők nagyon figyelmesek és segítőkészek. Pl. ha azt látják, hogy csak egyedül bóklászok, és közben kapkodom a fejemet ide-oda, akkor általában megkérdezik, hogy mit keresek, nem tévedtem-e el. A munkatársak és az apartmanban lakó szomszédok közül gyakorlatilag nem volt olyan ember, aki az első heteimben meg ne kérdezte volna, hogy mire lenne még itt Indiában szükségem és mit tudnának segíteni nekem.
Volt olyan, hogy az első napokban még félénken és kétségbeesve álltam a forgalmas útkereszteződésben. Mire egy pasi szuperment játszva rögtön odalépett hozzám, megfogta a karomat és szinte szó szerint átrepített az úttesten. Persze váratlanul ért a dolog, rendesen ledöbbentem és megijedtem. Viszont amint visszatért belém a lélek, nem tudtam elégszer köszönetet mondani. Ha ő nem lett volna, lehet még most is abban a kereszteződésben várakoznék. :)
A legjobb élményem akkor történt mikor elkaptam az eddigi egyetlen itteni betegségemet egy monszunos megfázás keretében. Egész nap tüsszögtem és folyt az orrom meg a könnyem. Délután munkából hazafelé odarohant mellém egy 40 körüli helyi férfi, hogy miért sírok és mi bánt? Alig tudtam meggyőzni, hogy semmi bajom, csak a náthától könnyezek. Azt hitte eltévedtem vagy elvesztettem valamit és rendőrt akart volna hívni meg taxit rendelni, hogy hazavigyen. Amikor meg kiejtettem a betegség szót, mentőt és orvost akart rendelni. Végül megállapodtunk, hogy csak hazamegyek, teázom és lepihenek, de ha holnapra sem javul a helyzet, felkeresem azt az orvost, akit javasolt. Persze rögtön jobban lettem, és azóta is minden rendben. :)
A sok segítségnyújtó mellett meg persze itt van a rengeteg nincstelen koldus, az utcagyerekek, a kéregetésből élő idős, beteg emberek és terhes nők. Nem lehet úgy sehova menni, hogy ne tartanák a markukat és ne szólítgassanak le, hogy „Please, Madam!”.
Nem szoktam pénzt adni, aminek több oka is van: egyrészt fizetés nélküli önkéntes vagyok, tehát én is úgymond alig pénzből élek, másrészt a pénzzel az a baj, hogy sosem tudsz eleget adni. Ha adsz egy érmét, akkor rögtön kérik, hogy adjál még egyet meg még egyet az otthon maradt testvéreiknek, szüleiknek, gyerekeiknek stb.. Szóval sosem érsz a végére. Viszont amit szoktunk – főleg ha gyerekek, terhes nők vagy fiatal anyukák jönnek oda hozzánk – adnunk valamilyen élelmet, pl. pár szem narancs vagy banán majdnem mindig van nálunk. Ezt szerintem sokan szívesebben is veszik, mintha mondjuk két-három rúpiát a kezükbe nyomsz. Ha se pénzt, se élelmet nem tudsz vagy akarsz nekik adni, néhány esetben az is elég, ha megfogod a kezüket, rájuk mosolyogsz egyet. Főként ha gyerekek, nagyon szívesen veszik, hogy felnőttesen kezet foghatnak, ráadásul egy „gazdag kinézetű, furcsa” fehér bőrű emberrel. Rögtön megkérdezik mi a neved, honnan jöttél. Náluk a legnagyobb gond szerintem az idő, az értelmetlen, üresen eltelt idő. Nem járnak iskolába. Egész nap, sőt még éjszaka is csak az utcán koldulnak. Egy rövid beszélgetés jó alkalom lehet arra, hogy valamit tanuljanak, vagy valami változatos történést tapasztaljanak a monoton kéregetés mellett.
Egyik késő este épp egy bárból léptünk ki, amikor odajött hozzánk egy utcagyerek. A következő pillanatban meg már csak arra eszméltünk, hogy nem egy, hanem egy egész seregnyi gyerek zsong minket körbe. Voltak köztük egészen kicsi óvodás korúak, meg nagyobb 12-13 évesek is. Mind csont soványak. Az utca túlsó felén megláttunk egy árust, aki zöldséggel töltött kis tésztagolyócskákat árult. Odaadtuk neki a nálunk lévő pénzt, a gyerekeket pedig leültettük sorba, egymás mellé, az utcakövek szélére. Megvártuk, míg mindenkinek jut legalább pár szem, aztán elindultunk haza.
Érdekes, hogy vannak olyan dolgok, amik bármikor is történnek, tudod, hogy sosem fogod elfelejteni..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése