ISKCON

Mumbai és Ratnagiri után egy bulis péntek este következik Grace-szel, aztán ő utazik Calcuttába, hétvégére maradok ismét egyedül Bangalore-ban.

Vasárnap kitalálom, hogy oké, akkor elmegyek és megnézem végre az ISKCON templomot, mert ez már régi terv volt, csak valami mindig közbejött. Az ISKCON Bangalore, vagy tán egész India (?) legnagyobb Krishna temploma. Irtó messze tőlem, már majdnem, hogy kívül Bangalore-on, és közben kalkuláljuk bele, hogy ez a város már önmagában is vagy tízszer akkora, mint Budapest. :)

http://www.iskconbangalore.org/

Persze vasárnap délután elképesztően nagy tömeg van. Két bejárat vezet fel a hegyre: egy gyalogos, lépcsős, és egy lankás emelkedő motoros látogatóknak. Igen, én is nevettem rajta, de vannak még ennél furább szabályok is a templomon belül. :) A lépcső alján állva megsaccolom, hogy ez még úgy három óra várakozásba telne, de már Indiában megszoktam, hogy én aztán mindenütt feltalálom magam! Megkérdezem a biztonsági őrt, hogy lehetséges lenne-e használnom a motoros felhajtót. Elsőre nem érti, csak mutat a lépcső felé. „Igen, uram, értem, hogy az a gyalogos bejárat, de nagy a sor és ha megengedi használnám a motoros utat.” Mosolyog, azért visszakérdez, hogy biztosan nincs-e nálam a motorom? „Hmm.. épp nincs.” És hányan mennének gyalogosan? „Egyedül vagyok.” Na ezen még jobban nevet és int, hogy menjek, de csak az út szélén nehogy elüssenek. „Oké.”

Hosszú séta, de végül megérkezem a templom egyik al-al-albejáratához, ahol két szerzetes vár és mosolyogva közlik, hogy vegyem meg a drága belépőt, a cipőmet pedig le. Rendben, pénz átad, cipő levesz és otthagy. Nem, nem, mondják a cipőmet már rég le kellett volna vennem és ott ne hagyjam, menjek vissza az aszfalt úton mezítláb, cipővel a kézben és ott majd találok valakit, aki megőrzi. Igenis, azt tudtam, hogy a templomba nem mehetek be cipőben, de csak megjegyzem most kb. fél kilométerre vagyok a szentélytől, és az aszfaltúton visszagyalogolva csak tovább távolodom. Sebaj, végül találok egy férfit, aki komoly 1 rúpiáért vállalja a cipőm megőrzését. Halleluja! Vissza mezítláb, aszfalt, hideg kő, jegy felmutatás, majd sorban állás a biztonsági kapuhoz.

Nem lehet bevinni kamerát. Következik a hivatalos procedúra. Töltsem ki a nyomtatványt, írjam rá a nevemet, címemet és a fényképezőm típusát. Én meg automatikusan elkezdem: Bangalore 560047… Az őr pedig csak bámul rám: „Yes, I’m living here”.

Kevés várakozás, és be a templomhoz. Gyönyörű arany szentély, közben valami számomra ismeretlen szertartás. Körbenézek, naná hogy megint én vagyok az egyetlen fehér nő! Kicsit szégyellem magam, hogy nem ismerem az imákat, amiket körülöttem mindenki mormol. Az egyik szerzetes szól, hogy a szentély előtt elhaladva érintsem meg a jobb kezemmel a homlokom. Hűű, remélem, jól csinálom.

Egyszerre szép, ugyanakkor meg bennem van, hogy már eleve fura az a templom, ahol belépőt szednek a látogatóktól. Igazándiból a templom nekem túlságosan tökéletes és új. A régebbi, patinásabb stílus szerintem hangulatosabb.

Ismét üzlet, a kijárathoz vezető úton, még páran megkérdezik tőlem, hogy adakoznék-e az alapítványuknak. Persze nem az ő hibájuk, hogy nem gazdag turista, hanem itt élő önkéntes vagyok.. Aztán mindenképpen el kell haladni még ezernyi bolt előtt, néhány igényes festményeket, szobrokat árul, de sok a bóvli: Krishna lenyomattal díszített T-shirt, gagyi agyon cicomázott kulcstartó stb.. Közben viszont kiderül, hogy a belépő mellé járnak ingyen könyvek és ebéd, sőt még szerzetesek által megszentelt spéci Krishna édességet is kapok, két adagot, nem értem miért, de a szerzetes csak int, hogy vigyem mindkettőt.

Rám jön a röhögés, mezítláb, indiai ruhában állok Bangalore tetején, a legnagyobb templom mellett, kézzel eszem az olyan csípős rizst, amitől pár hónappal ezelőtt még felfordult volna gyomrom, a táskám pedig tele van Krishna tudatú könyvekkel és több kiló „áldott” süteménnyel. Igazándiból jól vagyok! :)

Még elszaladok a fényképezőmért és a cipőmért, a kerítésen túlról megejtek egy fotót. Emlékezetes nap.

Leintek egy taxit, nem hazáig akarok menni, csak egy közelebbi pontig. A taxis meg mondja, hogy csak nekem, csak most 100 Rs, én meg kapásból rávágom, hogy órával nem lehet több 70-nél. Nyertem, 68 Rs-t mutat az óra, a kikészített 70 tehát pont jó, még a rendes taxisnak járó 1-2 Rs borravalót is kiteszi. Fizetésnél még megkérdezi tőlem: „Tulajdonképpen mióta is él itt?” :)