ISKCON

Mumbai és Ratnagiri után egy bulis péntek este következik Grace-szel, aztán ő utazik Calcuttába, hétvégére maradok ismét egyedül Bangalore-ban.

Vasárnap kitalálom, hogy oké, akkor elmegyek és megnézem végre az ISKCON templomot, mert ez már régi terv volt, csak valami mindig közbejött. Az ISKCON Bangalore, vagy tán egész India (?) legnagyobb Krishna temploma. Irtó messze tőlem, már majdnem, hogy kívül Bangalore-on, és közben kalkuláljuk bele, hogy ez a város már önmagában is vagy tízszer akkora, mint Budapest. :)

http://www.iskconbangalore.org/

Persze vasárnap délután elképesztően nagy tömeg van. Két bejárat vezet fel a hegyre: egy gyalogos, lépcsős, és egy lankás emelkedő motoros látogatóknak. Igen, én is nevettem rajta, de vannak még ennél furább szabályok is a templomon belül. :) A lépcső alján állva megsaccolom, hogy ez még úgy három óra várakozásba telne, de már Indiában megszoktam, hogy én aztán mindenütt feltalálom magam! Megkérdezem a biztonsági őrt, hogy lehetséges lenne-e használnom a motoros felhajtót. Elsőre nem érti, csak mutat a lépcső felé. „Igen, uram, értem, hogy az a gyalogos bejárat, de nagy a sor és ha megengedi használnám a motoros utat.” Mosolyog, azért visszakérdez, hogy biztosan nincs-e nálam a motorom? „Hmm.. épp nincs.” És hányan mennének gyalogosan? „Egyedül vagyok.” Na ezen még jobban nevet és int, hogy menjek, de csak az út szélén nehogy elüssenek. „Oké.”

Hosszú séta, de végül megérkezem a templom egyik al-al-albejáratához, ahol két szerzetes vár és mosolyogva közlik, hogy vegyem meg a drága belépőt, a cipőmet pedig le. Rendben, pénz átad, cipő levesz és otthagy. Nem, nem, mondják a cipőmet már rég le kellett volna vennem és ott ne hagyjam, menjek vissza az aszfalt úton mezítláb, cipővel a kézben és ott majd találok valakit, aki megőrzi. Igenis, azt tudtam, hogy a templomba nem mehetek be cipőben, de csak megjegyzem most kb. fél kilométerre vagyok a szentélytől, és az aszfaltúton visszagyalogolva csak tovább távolodom. Sebaj, végül találok egy férfit, aki komoly 1 rúpiáért vállalja a cipőm megőrzését. Halleluja! Vissza mezítláb, aszfalt, hideg kő, jegy felmutatás, majd sorban állás a biztonsági kapuhoz.

Nem lehet bevinni kamerát. Következik a hivatalos procedúra. Töltsem ki a nyomtatványt, írjam rá a nevemet, címemet és a fényképezőm típusát. Én meg automatikusan elkezdem: Bangalore 560047… Az őr pedig csak bámul rám: „Yes, I’m living here”.

Kevés várakozás, és be a templomhoz. Gyönyörű arany szentély, közben valami számomra ismeretlen szertartás. Körbenézek, naná hogy megint én vagyok az egyetlen fehér nő! Kicsit szégyellem magam, hogy nem ismerem az imákat, amiket körülöttem mindenki mormol. Az egyik szerzetes szól, hogy a szentély előtt elhaladva érintsem meg a jobb kezemmel a homlokom. Hűű, remélem, jól csinálom.

Egyszerre szép, ugyanakkor meg bennem van, hogy már eleve fura az a templom, ahol belépőt szednek a látogatóktól. Igazándiból a templom nekem túlságosan tökéletes és új. A régebbi, patinásabb stílus szerintem hangulatosabb.

Ismét üzlet, a kijárathoz vezető úton, még páran megkérdezik tőlem, hogy adakoznék-e az alapítványuknak. Persze nem az ő hibájuk, hogy nem gazdag turista, hanem itt élő önkéntes vagyok.. Aztán mindenképpen el kell haladni még ezernyi bolt előtt, néhány igényes festményeket, szobrokat árul, de sok a bóvli: Krishna lenyomattal díszített T-shirt, gagyi agyon cicomázott kulcstartó stb.. Közben viszont kiderül, hogy a belépő mellé járnak ingyen könyvek és ebéd, sőt még szerzetesek által megszentelt spéci Krishna édességet is kapok, két adagot, nem értem miért, de a szerzetes csak int, hogy vigyem mindkettőt.

Rám jön a röhögés, mezítláb, indiai ruhában állok Bangalore tetején, a legnagyobb templom mellett, kézzel eszem az olyan csípős rizst, amitől pár hónappal ezelőtt még felfordult volna gyomrom, a táskám pedig tele van Krishna tudatú könyvekkel és több kiló „áldott” süteménnyel. Igazándiból jól vagyok! :)

Még elszaladok a fényképezőmért és a cipőmért, a kerítésen túlról megejtek egy fotót. Emlékezetes nap.

Leintek egy taxit, nem hazáig akarok menni, csak egy közelebbi pontig. A taxis meg mondja, hogy csak nekem, csak most 100 Rs, én meg kapásból rávágom, hogy órával nem lehet több 70-nél. Nyertem, 68 Rs-t mutat az óra, a kikészített 70 tehát pont jó, még a rendes taxisnak járó 1-2 Rs borravalót is kiteszi. Fizetésnél még megkérdezi tőlem: „Tulajdonképpen mióta is él itt?” :)

Indiai-óceán

A hétórás vonatúttal Ratnagiribe érkezünk. Ez nem lesz a kedvenc városom, viszonylag kicsi, kevés látnivalóval és semmi szórakozási lehetőséggel, viszont a konferencia, ami miatt odautazunk nagyon jó és érdekes. Sok új ember, civilszervezetek, helyi mozgalmak.

A legizgalmasabb pedig, hogy bejárjuk a környék falvait is. Maadban, a legszebb kis falu közvetlen az óceán partján, 400 lakossal, ici-pici házakkal, de felszerelve minden szükséges dologgal, egy általános iskola és egy orvosi rendelő, és persze hindu szentély minden kis ösvényen. Életemben nem találkoztam még ennyire barátságos és közvetlen emberekkel. Persze a legtöbben szerintem még nem is láttak fehér embert, így nem nehéz kitűnnöm az úgymond 400 fős tömegből. :) Rögtön meghívnak teára, kávéra, és hiába szabadkozom, kapok tőlük egy nagy szatyor helyi, organikus termesztésű rizst is.

A falu és az egész régió bővelkedik a védett állatokban és növényekben. Jelentős biodiverzitási forrópont, egyenlőre még érintetlen természeti látképpel. Így különösen szomorú, hogy a francia Areva épp ide tervezi hat új reaktorát. Veszélyes nukleáris erőművek, kontra elszigetelt kis falvak és csendes természet. Tippelni sem merek, vajon ki nyeri majd a csatát. :)

Itt nyitják meg a konferenciát, ami nem hasonlít az Európában megszokottakra. Inkább közös éneklés (helyi marati nyelven) és táncolás, csatakiáltások. Rögtön nagy hibát vétek, helyet foglalok a hallgatóság soraiban, mire valaki felhívja a figyelmemet, hogy igen, ez a férfi szakasz. Ja persze, már majdnem elfelejtettem, hogy itt minden szeparáltan zajlik és nem illik egy férfi mellé leülnöm. Átpattanok a női sorokba, de végülis felesleges, mert közben a pulpitusról már mondják a nevemet: „Orsi, environmental activist from Hungary”. Ez kétségkívül én vagyok! :) Innentől már kezd konferencia jelleget ölteni a dolog, sok beszéd következik: polgármester, orvosok, jogászok, emberi jogi aktivisták, környezetvédők. Ezt követően pedig lecsap rám a helyi TV, és újságírók hada vesz körül. Ripsz-ropsz három interjút adok. Másnap pedig látom is magamat a helyi lapokban, na igen egyszer mindenkit megtalál az öt perc hírnév. :)

Képen Karunával egy legalább öt szál deszkából összeácsolt mini ladikon az Indiai-óceán egyik kis öblében.

Mumbai

Eljött végre az idő, hogy elhagyjam Bangalore-t, ugrás bele a hatalmas Indiába! Az ugrás persze túlzás, némi lelkiismeret furdalás mellett (mégiscsak egy környezetvédelmi szervezetnek dolgozok) hajnali 3-kor kelés és taxizás a reptérre, majd repülés Mumbaiba.

Hármasban utazunk: csak csajok, Karuna, Asliah és én. Karuna Kashmirban született és fél éve él Bangalore-ban, Asliah eredetileg török, de Amszterdamban él, azaz most két hétig épp Indiában. :) Az út célja pedig munka, találkozás két környezetvédelmi jogásszal, megbeszélés más szervezetekkel, részvétel egy konferencián stb.

Mumbai a legzsúfoltabb, legfülledtebb és legzajosabb város, amit életemben láttam! 16 milliós – vagyis több mint másfélszeres Magyarországnyi – szó szerinti megacity. Tömeg mindenütt, és 30 fok feletti hőmérséklet novemberben. Ide tényleg csak az látogasson, aki bírja a strapát. :) Arra gondolok, hogy ehhez az emberáradathoz és zajhoz képest még a korábban megjárt tunéziai és egyiptomi bazárok is semmiségnek számítanak. Egy lépést nem lehet tenni anélkül, hogy le ne szólítsanak, Madam! vegyen ebből és ebből, és ez most nagyon olcsó, erre itt biztosan szüksége lesz stb. Szóval vásárolok, újabb indiai ruhát, fülbevalót és üvegből készült csodaszép karkötőket (nektek lányok!).

India a fejlődő ország, igen, szemmel látható. Az ország, ahol 400 millió ember napi egy dollárnál kevesebből él, az utcán alszik, eszik, wc-zik.. Nincs másuk csak egy váltás ruhájuk és egy takarójuk. Közben meg zajlik a business ezerrel, minden sarkon mobil és laptop boltok, multik garmada, épülő felhőkarcolók, ötcsillagos hotelek, kutatóközpontok és élénk tudományos élet. Van sok százmillió nincstelen, de ugyanakkor már nem lehet azt mondani, hogy India mindent megesz, amit a fejlődő világ diktál. A legnagyobb érdemnek számít, ha valaki tanult és új tudományos sikereket ér el. Orvostudomány, IT szektor, nem fejlődő, hanem inkább dübörgő ipar. India 1,2 milliárdos lakosságával maga a fejlődés és a jövő, és mindezt most Mumbaiban érzékelem a legerősebben.

Mumbaiból már a környezettudatosság jegyében vonattal megyünk tovább. Hét óra a világ legnagyobb vasúthálózatán egy középáras alvós, háromemeletes szűk kabinban. Mármint három ágy van egymás felett, kb. 40-50 cm-nyi távolságra. Lefoglalom a középsőt, és az út végére a lányokkal már úgy ugrálunk a három ágy között függőlegesen, mint majmok a fán. :) Az eddigi legjobb utam Indiában, gyönyörű tájjal és teljes reggeli, ebéd kiszolgálással.

Kép a színes mumbai bolhapiacról és rólam az indiai vasúton.

Ahogy a dolgok vannak

Na akkor az elnagyolt (minden happy) és hiányos blog bejegyzések után, itt az idő panaszkodni és leírni milyen is élet az Indiában. Távolról sem egyszerű, egyáltalán nem mindig jó és gondtalan. A hangulatom folyamatosan változó. Néha azt érzem, boldog vagyok, néha meg csak arra eszmélek, hogy sosem kellett még ennyi nehézséggel egyes egyedül megküzdenem.

Szögezzük le Indiában rengeteg szépség van, sok jó ember, sok látnivaló, de mindezek egy egyedülálló, fehér, nem angol (vagy hindi) anyanyelvű, fiatal európai nő számára óriási kihívásokkal járnak.

Irtó nehéz bármit is egyedül elintézni, amikor fogalmad sincs mi is itt a dolgok menete. Néha még a legegyszerűbb dolgok is frusztrációval járnak. Pl. amikor csak szeretnél venni egy egyszerű helyi SIM kártyát, vagy átváltani a dollárban behozott spórolt pénzedet. Mindezeket otthon pár perc alatt otthon a hülye is el tudja intézni, itt meg akkor hova is menjek, mikor, mivel? Épp ebben a kettőben nagy szerencsém volt egy helyi indiai sráccal, aki elmondta, hogy a telefonhoz vigyek igazolványképet, vízumot és útlevél másolatot, a pénzemet pedig legjobb áron a Brigade Road egyik plázájában váltják, és ha gondolom he can give me a lift to the Airtel center.. gondolom, naná, thanks!

Az irodában kb. ötvenen dolgoznak, ami nekem kicsit sok és erre a létszámra már nem mondhatni, hogy olyan családias hangulat lenne. A legtöbb tehát csak szimpla munkatárs. Hat ember van, akikkel munkán kívül is szoktam találkozni és beszélni személyes dolgokról. A munka pedig szintén változó, néha ömlesztve rengeteg, néha meg unalmasabb időszakok. Bár most novemberben elég sokat dolgoztam, hasznosabbnak is érzem magamat és úgy általánosságban elégedettebb vagyok vele, mint korábban. Készítettem egy interaktív térképet Indiáról és írtam energiás témájú angol cikkeket, blog jegyzeteket, amikből mondjuk a legtöbb dolog csak kész van, de nem online. Mivel az informatikus team elfoglalt, és mindenki stresszeli magát a nagy Koppenhága csúccsal, ami miatt nem jut idejük a cikkeket feldobni a honlapra.. Csak jelzés értékkel, nem gondolom, hogy ez két percnél és egy kód beírásánál több időt venne igénybe tőlük..

Az irodán kívül megismert társaságokban van sok érdekes és jófej ember, de azért azt is eldöntettem már tutira, hogy nem szeretném velük tölteni minden szabadidőmet. Bármennyire is rendesek, viccesek, azért fogalmazzunk úgy nem vagyunk egy súlycsoport. Vagyis én tengetem az önkéntes életem, ők meg komoly helyeken, még komolyabb pénzekért dolgoznak, cégeik vannak, és minden este drága helyekre mennek.

Ismét szerencse, hogy az egészségem továbbra is maga a tökély! Bár a higiénés viszonyok messze nem az otthon megszokottak, semmi bajom. Az egyetlen, ami most már szemmel látható, hogy lefogytam, lóg rajtam az összes magyar göncöm. Múlt héten vettem végre két S-es méretű nadrágot, azokban most okés vagyok, meg eszem is amúgy, csak nincs túl nagy étvágyam mostanában..

Mindezek ellenére azt mondhatom a klasszikus honvágy még nem egyszer nem talált meg. Az élet nehezebb itt, mint otthon, de én választottam. Az volt a vágyam, hogy Indiában éljek, elértem, itt vagyok, és ez az én Indiám..

Ami tény, indiás projectem félidőhöz ért, és remélem a hátralevő fele azért már kicsivel könnyebb lesz, és lehetőleg jó társasággal és kevés pénzből sikerül még felfedeznem Delhit és Goát. Aztán haza, újabb vízumkérelem, újabb repjegy vásárlás és fél év Oroszország, aztán talán egy újabb állomás. Egy biztos, ezek után már nem marad olyan hely, ahol ne tudnék egymagam elboldogulni. :)

A terv változatlan: ugyanaz, mint India előtt.. Felfedezni a világot, megnézni a lehető legtöbb országot, közben valami hasznos ügyön dolgozni, egy kicsit nem csak magamon, hanem másokon is segíteni, és találni valamit, amire azt mondhatom, hogy igen mostantól kezdve csak ezt szeretném, csak ebben az országban, csak vele..

A héten kedvenc kollégámmal, Jasonnal voltam egy helyi iskolában előadást tartani a klímaváltozásról. Képek rólam és a tündéri gyerekekről.