Hazafelé

Végigjártam a Malawi-tavat és eltöltöttem még két hétvégét Lilongwében, meg egy újabb unalmas meetinget Blantyreben. Ez már a vég, mármint a vége az afrikai kalandnak. Pár nap és újra Európában vagyok.

A visszefelé repülőjegyem is megváltozott útvonalon megy: Lilongwe – Addis Ababa – Cairo – Rome – Stockholm – Budapest, vagyis közvetlen hazajövök, nem pedig Norvégiába. Az eredeti terv szerint a norvég suliba kellett volna visszamenni, de jön a karácsony, meg manapság már úgyis ott az internet bármire. Szóval a gőzőmsincsmirejó „Szegénység elleni küldelem” szakos oklevelemet majd januárban küldik online.

Isten veled Malawi, Norvégia majd még egyszer talán (legalább Ingridet meglátogatni és Bergent megnézni), és hamarosan szia újra itthon. J

Lake Malawi

A november teljes őrületben telt, utazás körös-körül egész Malawiban, három éjszakát nem sikerült eltöltenem egyhuzamban ugyanazon városban vagy faluban. Egyre melegebb van, és ezzel párhuzamosan egyre inkább elegem is lett a szaunaként működő, víz nélküli házikóból. És az egyedül való utazás az, amihez nem fogható semmi sem. Szóval csak a szokásos, egy nagy levegő, egy válltáska, egy bikini, kis készpénz és irány a buszmegálló! Tíz óra utazás és Cape Maclearben vagyok, a Malawi-tó partján, az ország szerintem is leggyönyörűbb helyén. Itt keveset látni a nyomorból, nem hiába a víz az élet, ahol víz van, fürdeni is lehet és mosni és mosogatni és ételt főzni. Csupa vidám arc, kedves helyiek, tóparton hancúrozó gyerekek, már-már giccsesnek tűnő naplemente, pálmafák, turisták és éttermek. Itt található a világ első „vízen lévő” nemzeti parkja a Lake Malawi National Park, ami szintén csodás. Ámulok, hogy ez ugyanaz az ország!

MK 1500-ért megtalálom a világ legklasszabb szállását, közvetlen a parton, egy hatalmas fa tetején, óriás szoba, nagy baldachinos ággyal, az ágyam alatt a fa tövében meg természetesen bárpulttal, jégbe hűtött gin tonic-kal, mellette rusztikus berendezésű fürdőszobával. J

Ahogy várható volt egy ilyen helyen nem is töltök el sok időt egyedül, érkezik egy kanadai hazáspár, és az ezredszer elmondott : „I’m Orsi from Hungary” után egy hatalmas kiáltás, ölelés és „I love you” indít lavinát, legalábbis bennem, hogy azért ennek a ténynek még ennyire senki nem örült így az első percben. Szóval a kandai lány bátyja egy magyar nőt vett feleségül, aki szintén Orsi, és ő mindig mondja nekik, hogy jöjjenek ide velük Malawiba nyaralni, de ők meg jól érzik magukat Kanadában, és nem jönnek, da ha most itt lennének, a sogórnője annyira boldog lenne, meg ő is imád engem, mert ha rám néz olyan mintha a bátyja családját látná. Van ilyen. Ők egyébként egy teljes évre költöztek ide Malawiba, csak azért mert a férje valamit elszúrt. Vagyis a férje az egyik kanadai egyetemen volt PhD hallgató, azt tervezte, hogy a disszertáció után ott maradhat az egyetemen professzorként vagy kutatóként, de igen, valamit nagyon elszúrhatott abban a disszertációban, mert ahogy beadta, behívta őt a dékán, hogy gratulálunk Ön elnyert egy év egyetemi tanári állást a Mzuzu Egyetemen. Ő meg nem nagyon tudta, hogy erre mit kell mondani, meg hogy ez egyáltalán mi is, vagy hol lehet, úgyhogy csak hazament, megnézte a térképet, és rájött, hogy ezek szerint egy évet le kell húznia Afrika (basszus!), Malawi (na még egyszer!) egyik északi városában. Van ilyen is.

Cape Maclear után irány a Monkey Bay, amit az útikönyvek néha még jobban magasztalnak, mint Macleart, na ennek azért ne higgyen senki! Cape Maclearhez fogható vagy ezzel versenyezhető hely nem létezik Malawiban, úgyhogy a hely maga kicsi csalódás, van viszont helyette új társaság, három holland lány és három dél-afrikai származású, arisztokrata fehér bőrű srác és közös esti, krokodilok nélküli hajókázás.

Aztán rámtör az érzés, hogy ennyi élmény után mégiscsak jó lenne már találkozni a fiúkkal is. Telefonálgatás és pár óra buszozás után ismét Marc-kal és Eugennal vagyok Salimában és Senga bayben. Aztán pár nap meló vissza Madisiben, majd ismét utazás Nkhotakotára Eugennal, ami szintén szuper hely, kicsit vadregényes, dzsungeles látvány vár az egész parton. 

Out of civilization

Lassan két hete élek távol a civilizált világtól, egy semmi közepén lévő poros faluban, és a víz nélküli, belülről omladozó házban. A kezdeti sokk és az első éjszakák olyanok voltak, mint a bibliai tíz csapás. Éjszaka közepén mozgó hangyabolyra ébredni, majd másnap két denevérrel hadakozni. Itt előjött ismét a nőies énem, az ágyam felett elsuhanó denevérekre való reakcióként a párna alá dugtam a fejem és közben ordítottam a fiúknak: „Do something!!”. Eugen többszörösen is megmentőm, nem csak a két denevért ölte meg, de készített egy amolyan barkácsold magad zuhanyzót és kézmosót is. A héten nekifogtunk egy nagy takarításnak és kaptunk végre függönyöket az ablakokra, így kezd kicsit rendesebb háznak látszani. A denevéres sztoriból meg levontuk a tanulságokat, és sötétedés után minden ablakot zárva tartunk. 

Szóval a ház jobb képet fest, vagy csak hozzászoktunk a nehéz körülményekhez, de egy ilyen házban lakni sokmindenen elgondolkoztat. Hány millió ember lakna szívesen egy ilyen házban? Hányan élnek még ennél is százszorta rosszabb körülmények között? A boldogság egyenlő a pénzzel és kényelemmel? Nem fogom ezeket megválaszolni, de eltöprengve ezeken a dolgokon, végül is a házunk egyértelműen lakható, rövidebb tréning után nyugati embereknek is életvilelszerűen használható.

És hogy ne fessek megint Teréz anya képet, azért a hétvégét Madisin kivül, Kasunguban töltöttem, internet kávézóval, fodrásszal (végre!!), és étteremmel. 

In Madisi

Költözök, már megint! Lenyügöző négyesünk „kedves” tagja addig keverte a lapokat, míg végülis hivatalos szétválásra került sor, Viki csatlakozott egy másik projekthez és nyelvi nehézségei miatt két másik cseh önkénteshez, ami a lehető legjobb megoldás lenne, vagy lehetett volna, ha mi hárman meg maradhattunk volna Mponelaban a megszokott házunkban és az ottani barátainkkal.

Nem így történt, ezúton is köszönet neki érte, múlt hét óta Marc, Eugen és én Madisiban tengetjük tovább hátralevő önkéntes életünket. A faluról csak az „In Burges” című film sokszor ismételt mondata („Burges is a …”) jut eszembe. Költözés előtt pedig már lelkiekben felkészítettek a spártai körülményekre, mintha erre fel lehetne készülni.

Megérkezésünkkor legnagyobb megdöbbenésemre a ház, amit kivülről láttam nagyban felülmúlta elvárásaimat. Kivülről határozattan jól néz ki, tartozik hozzá egy szép virágos kert és hatalmas – négy hálószoba, nagy nappali, ebédlő, konyha, hall, terasz. Na és akkor mégis mi a baj? Belülről a vakolat omladozik, elektromos vezetékek vannak, de többnyire nem működnek, víz egyáltalán nincs bekötve a házba, egy kútból kell vízet hordani és vödörben fürdeni, mosni, mosogatni, a ház teteje alumínum lemezből van építve, ami pont annyira szívja magába a napsütést, hogy olyan a ház hőmérséklete belülről mint egy nonstop szauna, az egytelen dolog amihez használni lehetne tükörtojást készíteni a tetőn, ja és a kedvencem hagyom a végére, a házon közösen osztozunk Marc-kal, Eugennal, és még pár száz hangyával, pókkal,  denevérrel, csótánnyal.

Október 10-e, szerda délután egy óra van és nem tudom hány fok. Ülök a szobámban, a laptopom mindjárt lemerül, izzadok, szomjas vagyok, éhes vagyok, fáradt vagyok, büdös vagyok, és leginkább az az érzésem, hogy túl öreg vagyok már mindehhez. Ja és fogalmam nincs mikor jutok majd internethez. Azért ne aggódjatok, hogy egy kicsit irodalmibb végszóm legyen Orsival „a helyzet változatlan”.    

Esküvő, temetés, hegymászás, és úszás

Megint elmaradtam a blogírással, ennek egyszerű oka, hogy az történt ami minden eddigi helyen – a kezdeti unalom és kulturális sokk után egyre otthonosabban érzem magam, sokasodnak a barátok, programok, utazások.

Voltam kétszer Blantyreben és Lilongweben, ellátogattunk a Mount Mulanje-hoz (Blantyre közelében van, és Afrika második legmagasabb hegye) megmásztuk a hegy kb. egyharmadát, és láttunk egy gyönyörű, hatalmas vízesést, ahonnan a szikláról vízbeugrás és fürdés is lehetséges. Marc-kal és három afrikai barátunkkal eltöltöttünk egy hétvégét a Malawi tónál (Salima), ami tényleg olyan szép, mint egy tengerpart, ráadásul a szegény, koszos, poros afrikai falvak után végre élvezhettem megint egy kis rendet, tisztaságot, elegáns éttermeket, bárokat.

Jártam egy esküvőn és egy temetésen is. Az esküvőn puszta véletlenségből, étteremben ebedéltünk miközben a kerthelységben zajlott az esküvői dínom-dánom, és mint fehérbőrű kuriózum, megengedték, hogy bepillantsunk. Legnagyobb megdöbbenésemre egyébként semmi érdekeset nem láttam, pont olyan volt minden, mint egy európai esküvő – hosszú fehér mennyasszonyi ruha, koszorúslányok, zene, táncoló vendégsereg, ételek, és nagy, emeletes, masnival átkötött torta. A temetésre viszont valóban meghívottak voltunk, és ez tényleg eltérően zajlik a nálunk megszokottól. Meghalt a faluban egy köztiszteletben álló idős férfi, és a helyi szokás szerint ilyenkor mindenkinek illendő búcsút venni tőle. A férfi itt Mponelaban élt, de Kasunguban született, itteni szokás szerint mindenkit ott temetnek ahol született. 75 évet, hét már felnőtt gyereket és megszámlálhatatlan unokát hagyott maga után (itt „divat” a nagy család, általában családon belül is versengenek érte, megkérdeztem a fiait hány gyerekük van, vagy hányat szeretnének még, és mind azt mondta, hát ha apámnak hét volt, nekem legalább nyolc kell). A temetésre legalább 2-3 száz vendég jött, egy nagy ház udvarában volt a gyülekező, ami elég sokáig tartott, de közben a családtagok hoztak ételt mindenkinek (nsima, bab, marhahús, káposztasaláta), és többen táncoltak vagy énekeltek közben. Utána megtörtént az átcsoportulás, egyik oldalon nők, másik oldalon férfiak, középen a prédikátor, és chichewa lévén a szertartásból semmit nem értettem. A prédikáció után vonultunk át közösen a temetőbe egy újabb imádságra és éneklésre, a legvégén itt is lehet virágot vagy koszorút helyezni a sírra. Öltözékből a fekete egyedül a legszorosabb családtagoknak megengedett, barátok, ismerősök minden más színt viselhetnek – sárga, kék, piros, zöld, lila.. Így amikor mi Marc-kal beállítottunk tetőtől talpig feketében hatalmas nevetés vette kezdetét –fehérember még véletlen sem lehet rokona egy feketének. Íme a jótanács, ha afrikai temetésen jársz, öltözz kanárinak!

Az elmúlt hetekben nagyon élvezem az itteni szabadidőt, kultúrát, új helyeket és barátokat, ami nem működik: találni egy rendes fodrászt, Viki, étel, és munka. Vagyis a lakótársak közül a fiúkkal továbbra is jól kijövünk, sokat nevetünk eljárunk hétvégenként szórakozni, a cseh nő, Viki viszont egyre furább, lehetetlenség egy jó programot kitalálni vele, egyfolytában megsértődik, félreért mindent, és borzalmasan ellenséges. Hamarosan érkezik a csapadékos időszak, ilyenkor érik be sok zöldség, gyümölcs, de az eddigi négy hónap alatt lehetlenné vált számomra egész nap krumplin, rizsen és banánon élnem. Olyan nagyon ki voltam éhezve valami rendes ízre, hogy végülis megtörtem az évek óta tartó vegetariánus étrendem, és legutóbb nekiestem egy sült csirkemellnek. A munka egyre rosszabb, a kezdeti lelkesedés kezd kihagyni, fogynak a témák, nem jön velünk tolmács, kihaltak a falvak, nem érzek semmi előrehaladást. Elkezdődött az iskola, tehát a gyerkek már nincsenek otthon napközben, a férfiak szezonális munkát vállalnak, csak az asszonyok maradnak otthon, és ők is egész nap elfoglaltak a házimunkával.