Out of civilization

Lassan két hete élek távol a civilizált világtól, egy semmi közepén lévő poros faluban, és a víz nélküli, belülről omladozó házban. A kezdeti sokk és az első éjszakák olyanok voltak, mint a bibliai tíz csapás. Éjszaka közepén mozgó hangyabolyra ébredni, majd másnap két denevérrel hadakozni. Itt előjött ismét a nőies énem, az ágyam felett elsuhanó denevérekre való reakcióként a párna alá dugtam a fejem és közben ordítottam a fiúknak: „Do something!!”. Eugen többszörösen is megmentőm, nem csak a két denevért ölte meg, de készített egy amolyan barkácsold magad zuhanyzót és kézmosót is. A héten nekifogtunk egy nagy takarításnak és kaptunk végre függönyöket az ablakokra, így kezd kicsit rendesebb háznak látszani. A denevéres sztoriból meg levontuk a tanulságokat, és sötétedés után minden ablakot zárva tartunk. 

Szóval a ház jobb képet fest, vagy csak hozzászoktunk a nehéz körülményekhez, de egy ilyen házban lakni sokmindenen elgondolkoztat. Hány millió ember lakna szívesen egy ilyen házban? Hányan élnek még ennél is százszorta rosszabb körülmények között? A boldogság egyenlő a pénzzel és kényelemmel? Nem fogom ezeket megválaszolni, de eltöprengve ezeken a dolgokon, végül is a házunk egyértelműen lakható, rövidebb tréning után nyugati embereknek is életvilelszerűen használható.

És hogy ne fessek megint Teréz anya képet, azért a hétvégét Madisin kivül, Kasunguban töltöttem, internet kávézóval, fodrásszal (végre!!), és étteremmel. 

In Madisi

Költözök, már megint! Lenyügöző négyesünk „kedves” tagja addig keverte a lapokat, míg végülis hivatalos szétválásra került sor, Viki csatlakozott egy másik projekthez és nyelvi nehézségei miatt két másik cseh önkénteshez, ami a lehető legjobb megoldás lenne, vagy lehetett volna, ha mi hárman meg maradhattunk volna Mponelaban a megszokott házunkban és az ottani barátainkkal.

Nem így történt, ezúton is köszönet neki érte, múlt hét óta Marc, Eugen és én Madisiban tengetjük tovább hátralevő önkéntes életünket. A faluról csak az „In Burges” című film sokszor ismételt mondata („Burges is a …”) jut eszembe. Költözés előtt pedig már lelkiekben felkészítettek a spártai körülményekre, mintha erre fel lehetne készülni.

Megérkezésünkkor legnagyobb megdöbbenésemre a ház, amit kivülről láttam nagyban felülmúlta elvárásaimat. Kivülről határozattan jól néz ki, tartozik hozzá egy szép virágos kert és hatalmas – négy hálószoba, nagy nappali, ebédlő, konyha, hall, terasz. Na és akkor mégis mi a baj? Belülről a vakolat omladozik, elektromos vezetékek vannak, de többnyire nem működnek, víz egyáltalán nincs bekötve a házba, egy kútból kell vízet hordani és vödörben fürdeni, mosni, mosogatni, a ház teteje alumínum lemezből van építve, ami pont annyira szívja magába a napsütést, hogy olyan a ház hőmérséklete belülről mint egy nonstop szauna, az egytelen dolog amihez használni lehetne tükörtojást készíteni a tetőn, ja és a kedvencem hagyom a végére, a házon közösen osztozunk Marc-kal, Eugennal, és még pár száz hangyával, pókkal,  denevérrel, csótánnyal.

Október 10-e, szerda délután egy óra van és nem tudom hány fok. Ülök a szobámban, a laptopom mindjárt lemerül, izzadok, szomjas vagyok, éhes vagyok, fáradt vagyok, büdös vagyok, és leginkább az az érzésem, hogy túl öreg vagyok már mindehhez. Ja és fogalmam nincs mikor jutok majd internethez. Azért ne aggódjatok, hogy egy kicsit irodalmibb végszóm legyen Orsival „a helyzet változatlan”.