Az elmúlt hetek főként munkával teltek, esténként és hétvégenként pedig lazítással vagy bulizással.
Bangalore-ban sok jó étterem és bár van, ahol szinte mindenféle alkohol kapható. Ami viszont itt standard, hogy az összes szórakozóhely bezár 11-kor vagy legkésőbb éjfélkor. Amikor megkérdeztem miért van ez, a lehető legjobb választ kaptam: egy olyan országban, ahol ennyi koldus és éhező van, az emberek nem szeretik, ha a jómódúak (ráadásul rendszerint külföldiek) hajnalig dorbézolnak, és drága italokat rendelnek. Ez szerintem egy jó megoldás. Ráadásul, ha valakik szeretnének tovább társaságban lenni, akkor sem kell kétségbeesni. Az indiai fiatalok ugyanúgy szeretnek bulizni, mint bármelyik más nemzet a világon. Záróra után gyakran szervezünk házibulikat, felmegyünk valakinek a lakására és ott tovább folytatódhat a táncolás, vagy csupán baráti beszélgetés.
Egyik hétvégén mi szerveztünk végre Grace-szel lakásavató bulit, rákövetkező hétvégén pedig kollegám, Brikesh jubileumi 30. születésnapját ünnepeltük. A munkatársakon kívül pedig már van elég sok új ismerősöm is. Főként egy Bangalore-ban élő vegyesen indiaiakból, amerikaiakból és európaiakból álló társasághoz szoktam csatlakozni, legutóbb a helyi karaoke bárt próbáltuk ki.
Mindeközben pedig újabb és újabb helyeket fedezek fel Indiából. Két kép, egy tipikus utcafront színes száradó ruhákkal, és a kedvenc házam, ami előtt elhaladva sosem tudom, hogy vajon a ház fala vagy az ég ennyire kék, aztán rájövök, hogy mindkettő! :)
Ha két szóban kell összefoglalnom Indiát biztosan ez a kettő, ami eszembe jut.
A segítség minden napban, minden egyes szituációban jelen van. Hol nekem adják, hol pedig tőlem kérik. Jellemző, hogy az utcai járókelők nagyon figyelmesek és segítőkészek. Pl. ha azt látják, hogy csak egyedül bóklászok, és közben kapkodom a fejemet ide-oda, akkor általában megkérdezik, hogy mit keresek, nem tévedtem-e el. A munkatársak és az apartmanban lakó szomszédok közül gyakorlatilag nem volt olyan ember, aki az első heteimben meg ne kérdezte volna, hogy mire lenne még itt Indiában szükségem és mit tudnának segíteni nekem.
Volt olyan, hogy az első napokban még félénken és kétségbeesve álltam a forgalmas útkereszteződésben. Mire egy pasi szuperment játszva rögtön odalépett hozzám, megfogta a karomat és szinte szó szerint átrepített az úttesten. Persze váratlanul ért a dolog, rendesen ledöbbentem és megijedtem. Viszont amint visszatért belém a lélek, nem tudtam elégszer köszönetet mondani. Ha ő nem lett volna, lehet még most is abban a kereszteződésben várakoznék. :)
A legjobb élményem akkor történt mikor elkaptam az eddigi egyetlen itteni betegségemet egy monszunos megfázás keretében. Egész nap tüsszögtem és folyt az orrom meg a könnyem. Délután munkából hazafelé odarohant mellém egy 40 körüli helyi férfi, hogy miért sírok és mi bánt? Alig tudtam meggyőzni, hogy semmi bajom, csak a náthától könnyezek. Azt hitte eltévedtem vagy elvesztettem valamit és rendőrt akart volna hívni meg taxit rendelni, hogy hazavigyen. Amikor meg kiejtettem a betegség szót, mentőt és orvost akart rendelni. Végül megállapodtunk, hogy csak hazamegyek, teázom és lepihenek, de ha holnapra sem javul a helyzet, felkeresem azt az orvost, akit javasolt. Persze rögtön jobban lettem, és azóta is minden rendben. :)
A sok segítségnyújtó mellett meg persze itt van a rengeteg nincstelen koldus, az utcagyerekek, a kéregetésből élő idős, beteg emberek és terhes nők. Nem lehet úgy sehova menni, hogy ne tartanák a markukat és ne szólítgassanak le, hogy „Please, Madam!”.
Nem szoktam pénzt adni, aminek több oka is van: egyrészt fizetés nélküli önkéntes vagyok, tehát én is úgymond alig pénzből élek, másrészt a pénzzel az a baj, hogy sosem tudsz eleget adni. Ha adsz egy érmét, akkor rögtön kérik, hogy adjál még egyet meg még egyet az otthon maradt testvéreiknek, szüleiknek, gyerekeiknek stb.. Szóval sosem érsz a végére. Viszont amit szoktunk – főleg ha gyerekek, terhes nők vagy fiatal anyukák jönnek oda hozzánk – adnunk valamilyen élelmet, pl. pár szem narancs vagy banán majdnem mindig van nálunk. Ezt szerintem sokan szívesebben is veszik, mintha mondjuk két-három rúpiát a kezükbe nyomsz. Ha se pénzt, se élelmet nem tudsz vagy akarsz nekik adni, néhány esetben az is elég, ha megfogod a kezüket, rájuk mosolyogsz egyet. Főként ha gyerekek, nagyon szívesen veszik, hogy felnőttesen kezet foghatnak, ráadásul egy „gazdag kinézetű, furcsa” fehér bőrű emberrel. Rögtön megkérdezik mi a neved, honnan jöttél. Náluk a legnagyobb gond szerintem az idő, az értelmetlen, üresen eltelt idő. Nem járnak iskolába. Egész nap, sőt még éjszaka is csak az utcán koldulnak. Egy rövid beszélgetés jó alkalom lehet arra, hogy valamit tanuljanak, vagy valami változatos történést tapasztaljanak a monoton kéregetés mellett.
Egyik késő este épp egy bárból léptünk ki, amikor odajött hozzánk egy utcagyerek. A következő pillanatban meg már csak arra eszméltünk, hogy nem egy, hanem egy egész seregnyi gyerek zsong minket körbe. Voltak köztük egészen kicsi óvodás korúak, meg nagyobb 12-13 évesek is. Mind csont soványak. Az utca túlsó felén megláttunk egy árust, aki zöldséggel töltött kis tésztagolyócskákat árult. Odaadtuk neki a nálunk lévő pénzt, a gyerekeket pedig leültettük sorba, egymás mellé, az utcakövek szélére. Megvártuk, míg mindenkinek jut legalább pár szem, aztán elindultunk haza.
Érdekes, hogy vannak olyan dolgok, amik bármikor is történnek, tudod, hogy sosem fogod elfelejteni..
Indiában van már nagyon sok modern, jól felszerelt kórház, drága ultrahang és egyéb készülékekkel. Az egyetlen dolog, ami mai napig tilos, az hogy az orvos előre elárulja a gyermek nemét. Ehelyett nagyon helyesen csak annyit mondanak, egészséges baba lesz. Valószínűleg, ha a családok már a korai hónapokban értesülnének arról, hogy lánygyermeket várnak, akkor többen elvetetnék a magzatot, mivel a fiúgyereknek még mindig nagyobb értéke van.
Jellemző, hogy elkülönítenek minden Európában teljesen koedukáltan működő megszokott napi dolgot. Már írtam, hogy általában vannak külön lány- és fiúiskolák. Emellett pl. a varrodák, fodrászatok között is külön kell keresni olyat, amiket nők számára tartanak fent. Az uszodákban van ún. „ladies time”, amikor végre a nők is úszhatnak egyet. Persze ne is gondoljunk itt csini bikinikre, a dress code többnyire szári, vagy hosszú nadrág valamilyen blúzzal. Még nem mertem kipróbálni, félek, hogy a 8 méter hosszú nehézselyemből készült, ráadásul vízzel megtelt szárim olyan súlyt képezne rajtam, hogy rögtön a medence aljára süllyednék. :)
Általában a hindu nők nyitottabbak, ők sokat mosolyognak, és néha odalépnek hozzám az utcám, megkérdezik a nevemet vagy, hogy melyik országból jöttem. A muszlim nők persze zárkózottabbak, sokan hosszú, teljesen fekete mindent eltakaró csadorban járnak. A mindent értsük úgy, hogy mindent! A ruha földig ér, elrejti a hajat és az arcot, sőt még a szemük is takarva van egy fekete kicsit áttetsző vagy hálószerű anyaggal. Ami furcsa, hogy bár még mindig ragaszkodnak ehhez a régi, kényelmetlen öltözethez, ezt a mai legmodernebb technikai vívmányokkal kombinálják. Múltkor egy átkelésre várakozásnál a mellettem álló nő hip-hop olyan kütyüt húzott elő a csadorjából, ami szerintem nem egyszerűen volt laptop, hanem inkább egy teljes műholdirányító központ berendezésére emlékeztetett. Jellemző, hogy útközben mindig telefonálnak, persze az enyémnél vagy tízszer drágább és modernebb mobilokon. Sosem tudom eldönteni, hogy ilyenkor vajon csak a szigorú férjük vagy apjuk hívhatja őket és nekik kell folyamatosan beszámolniuk arról, hogy mikor melyik utcán haladnak el, vagy esetleg a barátnőikkel pletykálhatnak a legújabb sztárhírekről és fogyókúra tippekről. Talán az utóbbi a kevésbé esélyes. Másik meglepő, hogy sokan teljesen egyedül motorral közlekednek. Nálunk otthon sokkal vagányabb dolognak számít, ha egy nő tud motorozni, mint az hogy mondjuk rövid ujjú pólót visel. :)
Kevés szó esett még India népességéről. Találtam nagyon tuti 2009-es adatokkal megspékelt wikipédiás anyagot. Ha valakinek nincs ideje bogarászni, néhány dolog röviden magyarul. India manapság közel 1,2 milliárd lakossal rendelkezik, néhány éven belül pedig túllépi Kínát is és ezzel a világ legnépesebb országa lesz. A lakosság 70%-a él vidéken, 30% nagyvárosokban. A várható átlagos élettartam 70 év. A nemek közötti arány nem egyenlő, több férfi van. A nők átlagosan három gyermeket szülnek.
Az utcán sétálva számomra a legszembetűnőbb a férfiak nagy száma. Olyan mintha a nők rejtve lennének, sokkal több férfit látni és a foglalkozások javarészét is csak férfiak űzik. Persze ez néhány esetben logikus, hiszen az utcán látható foglalkozások többsége tényleg férfias mesterség: építkezéseken dolgozók, biztonsági őrök, portások, taxisofőrök. De néha azt hiszem, hogy hindi nyelven pl. a takarítónő és pincérnő szó sem létezik. A hotelekben dolgozó takarítószemélyzet is főként férfiakból áll, éttermekben még sosem láttam női dolgozókat. Két környékbeli szupermarket kivételével az összes többiben férfi pénztáros van, sőt a ruhaüzleti eladó is férfi. Ráadásul itt minden utcasarkon találni egy varrodát, ill. mivel a legtöbb embernek nincs otthon vasalója, ezt is az utcán végzik. Felállítanak egy kis bódét és reggel munkába menet be lehet adni a tiszta ingeket, nadrágokat; pár rúpiáért cserébe pedig délutánra kivasalják. Nos igen, itt a varrást és a vasalást is természetesen férfiak végzik, ami adhat egy kis okot az emancipációra, de ne essünk bele a csapdába..
Persze tudom, nem élek még annyira régóta Indiában és lehet más tartományokban ez a foglalkoztatottsági arány jobb, mint amit eddig én láttam. Megkérdezett kollégáim is két kivétellel mind azt mondták, hogy természetesen anyukájuk, nővérük is eljár dolgozni és munkát vállalni, szóval már a legtöbb nő elvileg nem „csupán” a háziasszony és anya szerepet tölti be. Itt az irodában nálunk jobb a nemek közötti arány, van jópár fiatal kolléganőm, persze sokkal több azért a férfi kollégám.
Most hétvége újabb fesztivál és fontos hindu ünnep. Grace egyébként még mindig Delhiben, szóval azóta is egyedül (már vagy három hete), de persze már rögtön reggel küldjük egymásnak a „Happy Diwali!” jókívánságokat, mintha egész életünkben mást sem tettünk volna csak a Diwalira készülnénk. :) Szóval rendben mennek a brit-magyar Delhin és Bangalore-on átívelő kapcsolatok.
Délután közös teraszról bambulás és teraszpárkányon lógás a nepáli és az újdonsült szomszéd japán srácokkal. Este vacsi James-szel (from London) és közös tűzijátéknézés a tetőről. Nem egyszerű tűzijáték, plusz petárdák ezrei (csak kapkodjuk a fejünket) és dobos felvonulás az utcán nagy zsivajjal. Ha ezen a hétvégén körbenézel a házakban, lehet tudni, hogy muszlim vagy hindu családok otthonai előtt haladsz-e el, ugyanis a hinduk ablakba helyezett gyertyákkal, mécsesekkel jelzik a Diwali ünneplését. Szolidaritásból én is kiteszek azért egy gyertyát az ablakba. Közben pedig James-szel mérgelődünk, hogy nem sikerül megörökítenünk a tűzijátékot, az összes fotó túl sötét és nem ad vissza semmit a fesztiválhangulatból. Így most kép nélkül, mindenki képzeletére van bízva, hogyan is nézhet ki egy tűzijátékos, zajos, felvonulásos, mécsesekkel díszített éjszakai pálmafás látkép Bangalore-ban..
