Out of civilization

Lassan két hete élek távol a civilizált világtól, egy semmi közepén lévő poros faluban, és a víz nélküli, belülről omladozó házban. A kezdeti sokk és az első éjszakák olyanok voltak, mint a bibliai tíz csapás. Éjszaka közepén mozgó hangyabolyra ébredni, majd másnap két denevérrel hadakozni. Itt előjött ismét a nőies énem, az ágyam felett elsuhanó denevérekre való reakcióként a párna alá dugtam a fejem és közben ordítottam a fiúknak: „Do something!!”. Eugen többszörösen is megmentőm, nem csak a két denevért ölte meg, de készített egy amolyan barkácsold magad zuhanyzót és kézmosót is. A héten nekifogtunk egy nagy takarításnak és kaptunk végre függönyöket az ablakokra, így kezd kicsit rendesebb háznak látszani. A denevéres sztoriból meg levontuk a tanulságokat, és sötétedés után minden ablakot zárva tartunk. 

Szóval a ház jobb képet fest, vagy csak hozzászoktunk a nehéz körülményekhez, de egy ilyen házban lakni sokmindenen elgondolkoztat. Hány millió ember lakna szívesen egy ilyen házban? Hányan élnek még ennél is százszorta rosszabb körülmények között? A boldogság egyenlő a pénzzel és kényelemmel? Nem fogom ezeket megválaszolni, de eltöprengve ezeken a dolgokon, végül is a házunk egyértelműen lakható, rövidebb tréning után nyugati embereknek is életvilelszerűen használható.

És hogy ne fessek megint Teréz anya képet, azért a hétvégét Madisin kivül, Kasunguban töltöttem, internet kávézóval, fodrásszal (végre!!), és étteremmel. 

In Madisi

Költözök, már megint! Lenyügöző négyesünk „kedves” tagja addig keverte a lapokat, míg végülis hivatalos szétválásra került sor, Viki csatlakozott egy másik projekthez és nyelvi nehézségei miatt két másik cseh önkénteshez, ami a lehető legjobb megoldás lenne, vagy lehetett volna, ha mi hárman meg maradhattunk volna Mponelaban a megszokott házunkban és az ottani barátainkkal.

Nem így történt, ezúton is köszönet neki érte, múlt hét óta Marc, Eugen és én Madisiban tengetjük tovább hátralevő önkéntes életünket. A faluról csak az „In Burges” című film sokszor ismételt mondata („Burges is a …”) jut eszembe. Költözés előtt pedig már lelkiekben felkészítettek a spártai körülményekre, mintha erre fel lehetne készülni.

Megérkezésünkkor legnagyobb megdöbbenésemre a ház, amit kivülről láttam nagyban felülmúlta elvárásaimat. Kivülről határozattan jól néz ki, tartozik hozzá egy szép virágos kert és hatalmas – négy hálószoba, nagy nappali, ebédlő, konyha, hall, terasz. Na és akkor mégis mi a baj? Belülről a vakolat omladozik, elektromos vezetékek vannak, de többnyire nem működnek, víz egyáltalán nincs bekötve a házba, egy kútból kell vízet hordani és vödörben fürdeni, mosni, mosogatni, a ház teteje alumínum lemezből van építve, ami pont annyira szívja magába a napsütést, hogy olyan a ház hőmérséklete belülről mint egy nonstop szauna, az egytelen dolog amihez használni lehetne tükörtojást készíteni a tetőn, ja és a kedvencem hagyom a végére, a házon közösen osztozunk Marc-kal, Eugennal, és még pár száz hangyával, pókkal,  denevérrel, csótánnyal.

Október 10-e, szerda délután egy óra van és nem tudom hány fok. Ülök a szobámban, a laptopom mindjárt lemerül, izzadok, szomjas vagyok, éhes vagyok, fáradt vagyok, büdös vagyok, és leginkább az az érzésem, hogy túl öreg vagyok már mindehhez. Ja és fogalmam nincs mikor jutok majd internethez. Azért ne aggódjatok, hogy egy kicsit irodalmibb végszóm legyen Orsival „a helyzet változatlan”.    

Esküvő, temetés, hegymászás, és úszás

Megint elmaradtam a blogírással, ennek egyszerű oka, hogy az történt ami minden eddigi helyen – a kezdeti unalom és kulturális sokk után egyre otthonosabban érzem magam, sokasodnak a barátok, programok, utazások.

Voltam kétszer Blantyreben és Lilongweben, ellátogattunk a Mount Mulanje-hoz (Blantyre közelében van, és Afrika második legmagasabb hegye) megmásztuk a hegy kb. egyharmadát, és láttunk egy gyönyörű, hatalmas vízesést, ahonnan a szikláról vízbeugrás és fürdés is lehetséges. Marc-kal és három afrikai barátunkkal eltöltöttünk egy hétvégét a Malawi tónál (Salima), ami tényleg olyan szép, mint egy tengerpart, ráadásul a szegény, koszos, poros afrikai falvak után végre élvezhettem megint egy kis rendet, tisztaságot, elegáns éttermeket, bárokat.

Jártam egy esküvőn és egy temetésen is. Az esküvőn puszta véletlenségből, étteremben ebedéltünk miközben a kerthelységben zajlott az esküvői dínom-dánom, és mint fehérbőrű kuriózum, megengedték, hogy bepillantsunk. Legnagyobb megdöbbenésemre egyébként semmi érdekeset nem láttam, pont olyan volt minden, mint egy európai esküvő – hosszú fehér mennyasszonyi ruha, koszorúslányok, zene, táncoló vendégsereg, ételek, és nagy, emeletes, masnival átkötött torta. A temetésre viszont valóban meghívottak voltunk, és ez tényleg eltérően zajlik a nálunk megszokottól. Meghalt a faluban egy köztiszteletben álló idős férfi, és a helyi szokás szerint ilyenkor mindenkinek illendő búcsút venni tőle. A férfi itt Mponelaban élt, de Kasunguban született, itteni szokás szerint mindenkit ott temetnek ahol született. 75 évet, hét már felnőtt gyereket és megszámlálhatatlan unokát hagyott maga után (itt „divat” a nagy család, általában családon belül is versengenek érte, megkérdeztem a fiait hány gyerekük van, vagy hányat szeretnének még, és mind azt mondta, hát ha apámnak hét volt, nekem legalább nyolc kell). A temetésre legalább 2-3 száz vendég jött, egy nagy ház udvarában volt a gyülekező, ami elég sokáig tartott, de közben a családtagok hoztak ételt mindenkinek (nsima, bab, marhahús, káposztasaláta), és többen táncoltak vagy énekeltek közben. Utána megtörtént az átcsoportulás, egyik oldalon nők, másik oldalon férfiak, középen a prédikátor, és chichewa lévén a szertartásból semmit nem értettem. A prédikáció után vonultunk át közösen a temetőbe egy újabb imádságra és éneklésre, a legvégén itt is lehet virágot vagy koszorút helyezni a sírra. Öltözékből a fekete egyedül a legszorosabb családtagoknak megengedett, barátok, ismerősök minden más színt viselhetnek – sárga, kék, piros, zöld, lila.. Így amikor mi Marc-kal beállítottunk tetőtől talpig feketében hatalmas nevetés vette kezdetét –fehérember még véletlen sem lehet rokona egy feketének. Íme a jótanács, ha afrikai temetésen jársz, öltözz kanárinak!

Az elmúlt hetekben nagyon élvezem az itteni szabadidőt, kultúrát, új helyeket és barátokat, ami nem működik: találni egy rendes fodrászt, Viki, étel, és munka. Vagyis a lakótársak közül a fiúkkal továbbra is jól kijövünk, sokat nevetünk eljárunk hétvégenként szórakozni, a cseh nő, Viki viszont egyre furább, lehetetlenség egy jó programot kitalálni vele, egyfolytában megsértődik, félreért mindent, és borzalmasan ellenséges. Hamarosan érkezik a csapadékos időszak, ilyenkor érik be sok zöldség, gyümölcs, de az eddigi négy hónap alatt lehetlenné vált számomra egész nap krumplin, rizsen és banánon élnem. Olyan nagyon ki voltam éhezve valami rendes ízre, hogy végülis megtörtem az évek óta tartó vegetariánus étrendem, és legutóbb nekiestem egy sült csirkemellnek. A munka egyre rosszabb, a kezdeti lelkesedés kezd kihagyni, fogynak a témák, nem jön velünk tolmács, kihaltak a falvak, nem érzek semmi előrehaladást. Elkezdődött az iskola, tehát a gyerkek már nincsenek otthon napközben, a férfiak szezonális munkát vállalnak, csak az asszonyok maradnak otthon, és ők is egész nap elfoglaltak a házimunkával.

Hétköznapok

Minden reggel gyalog megyünk a Mponela melletti kis falvakba, ahol a Farmers’ Club program keretében dolgozunk. Minden Farmers’ Club a DAPP (Development Aid from People to People) szervezeti keretében működik, a fő cél fejlesztést, megélhetést vinni az infrastruktúrától elzárt kistérségekbe. Az itt élő családoknak a föld az egyetlen kincsük, mezőgazdálkodásból élnek, ez többnyire az egyetlen megélhetési és egyben bevételi forrásuk. A férfiak néha szezonális munkát tudnak vállalni a fővárosban (kb. 60.000 kwacha/4 havi munka), így a nőkre marad a földművelés, a háztartás, és a gyerekekkel kapcsolatos tevékenység. Ők az afrikai nők, akiknek nincs párjuk! Nem láttam még ekkora teherbírást. Sajnos sokan közülük szinte évente szülnek, a faluban a rekord 11 gyerek, a többi család átlag 5-6 gyerekkel rendelkezik, de ezeknél szinte mindegyik anyuka fiatal még, szoptatós kisbabával, tehát nem kizárt, hogy még ötször szülni fognak. Kuriózum gyanánt egyetlen anyuka van, akinek csak egy iskolás korú gyereke van, nem mertem még rákérdezni, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nála az első szülés után kialakulhatott valami szövődmény aminek következtében nem tud újra szülni. A fogamzásgátlás szinte teljesen ismeretlen, és anyagilag is elérhetetlen számukra.

Szóval ezek a nők terhesen, vagy kisgyerekkel a hátukon művelik a földet, sárból építik a házat, etetik az állatokat,  néha a semmiből főznek, kézzel mosnak, súrolnak és mindeközben egy rossz szót nem szólnak. A mi munkánk pedig maga a lehetetlen: fejlesztést vinni ide, a villany- és víz nélküli sárépületekbe, a 11 éhes szájat csak épp egy kicsit betömő családokba, a szárazságtól szikkadó földekre. Itt jön a kérdés: mit tehetek én, ami segít, mégse kerül semmibe, és nem szükséges hozzá semmilyen infrastruktúra? Többnyire előadásokokat tartok alapvető higiéniáról, egészségről, táplálkozásról. Segítünk nekik kertészkedni, készül az új zöldséges veteményes, próbálunk magokat szerezni egy kis gyógynövényes kerthez, a fiúk segítenek új kisebb tégla épületek felhúzásában, mi Vikivel pedig rengeteget játszunk a gyerekekkel, tanítgatjuk az ábécét, új angol dalokat, körjátékokat, néha viszünk laptopot, mutatunk nekik képeket, rajzfilmeket (életükben először láttak rajzfilmet), ill. a nőket próbáljuk új pénzkeresési lehetőségekre tanítani – kosárfonás, kézművesség (ez újrahasznosítás is, hiszen a kukorica leveleket és csuhét nem használják semmire, agyaggal pedig bőven rendelkeznek).

Egy club három éves ciklusra van tervezve. Az első évben a falu ingyen kap vetőmagokat és haszonállatokat, a második évben már nem kapnak anyagi segítséget, viszont továbbra is járnak hozzájuk önkéntesek, akik tanítják őket földművelésre, és egyéb alapvető egészségügyi dolgokra, a cél a kapott magok, állatok „felnevelése” önellátás céljából, harmadik évben pedig a kapott javakból már a profit termelés is elvárt. Ezt a pénzt később közösen tudják építőanyagokra, víz vagy elektromosság bevezetésére fordítani. Amint képesek profit termelésre a club bezár, és a DAPP továbbmegy új falvak, szegény közösségek után kutatva.

„Szegény Afrikában” a kreativitás az első számú dolog, amivel rendelkeznie kell minden túlélőnek. Egy idő után rájön az ember, hogy a „szemét” fogalom nem is létezik, minden használható valamire. Gyerekek közt a trendi afrikai játék lányoknál természetesen a baba, és ezt pont úgy hordják, mint az anyukájuk a testvéreiket, egy kendővel (ronggyal) felkötve a hátukra, de ha nincs pénz rendes játékbabára, akkor lehet plüssállat, ha pedig arra sem telik, akkor gyakorlatilag bármi másból (eldobott üvegből, kukoricahéjból) is készíthető baba. Fiúknál sokszor látok egészen összepréselt papír és műanyag szemétből készített labdákat. Gyakori a kidobott biciklikerékből karikaként használt játék, gombfocihoz hasonló játékhoz elég néhány Coca-Cola-s üveg kupakja, kisautót pedig láttam már eldobott fémhulladékból építve. Múltkor kínomban letéptem a fáról egy éretlen fügét, gondolva ez jó lesz ladba helyett, legnagyobb megdöbbenésemre ez az éretlen fügével való labdázás két teljes órára lekötötte a gyerekek figyelmét. Csak az a szemét, amit annak látsz.

Malawi

Másfél hónapja érkeztem Malawiba, jöjjön néhány dolog, amit azóta megtudtam az országról, és amiket kérdezgettek mindig emailben.

Malawi 15 milliós népességgel rendelkezik, és lakosságnak 40%-a a szegénységi küszöb (napi 2 dollár) alatt él. Az egyik legszegényebb ország (HDI 171. helyezet) a világon, még nem láttam soha sehol ennyire nehéz körülményeket. Indiában például nagy ajándék az Arab-tenger, az Indiai-óceán, a Gangesz, a jó termőföld, és az olcsó árak. Ott a szegény családok is képesek egy kis rizst megtermelni vagy némi fizikai munka révén könnyen olcsó ételhez tudnak jutni. Afrika más, itt azért halnak éhen az emberek, mert nincs elég jó termőföld, szárazság, sivatagosodás zajlik, folyamatos élelmiszer importra szorulnak, és az üzletekben a termékek annyira drágák a különböző vámok miatt, hogy gyakorlatilag képtelenek megfizetni az alapvető élelmiszereket.

A közlekedés nagyon fejletlen, kisebb városokba minibuszokkal (hasonlít az orosz masrutkára) lehet eljutni, de ezek rendszertelenül járnak és nem túl megbizhatóak, nagy városokban lehet találni rendes taxit, itt Mponelaban taxi alatt maximum egy biciklis fiút tudok megállítani, aki pár kwacháért el tud vinni a csomagtartón, ezt a kényelmetlensége miatt még sosem próbáltam. Hiányoznak az indiai motoros riksák, meg a jó vonathálózatok. Itt vonat csak a fővárosból indul és egyetlen vonal működik az egész országban.

Pénznem: Malawi Kwacha, ami majdnem egyenértékű a forinttal. Életemben először járok olyan helyen, ahol a forint azért kicsivel többet ér. A pénz furcsasága, hogy egyszerre van kétféle pénz forgalomban – régi és új. A régi pénz nagy méretű és szinte rojtosra használodott bankjegyeket jelent, az új viszont kisebb méretű, jó minőségű. Bankjegy címletek: 20, 50, 100, 200, 500, és 1000, ez hogy a legnagyobb címlet az 1000-es („kilencszázvalahány forintos”)rendesen megnehezíti a hétköznapokat: minden drága, tehát egyfolytában egy nagy köteg pénzzel kell menni mindenhova. A legtöbb alapvető élelmiszer 300 kwacha, ez az ára 1 kg cukornak, babnak, rizsnek, földimogyorónak, vagy 1 liter tejnek. A kenyér minimum 400/kg, benzin 500/l. A legolcsóbb étel a nsima (kukoricadara vízzel felfőzve), de itt az ár-minőség egyenes arányban áll egymással, vagyis utálom. Ami viszont olcsó is, finom is, az az édes burgonya és a banán, ráadásul ez az a két élelmiszer, ami biztosan minden sarkon kapható.

A legnépszerűbb márkák: üdítő: Coca-Cola, sör: Carlsberg, élelmiszeráruház: Peoples, benzinkút: Puma, cigi: Pall Mall, telefon: Airtel, fogkrém: Colgate, autó: Toyota.

Az adórendszer sávosan növekszik. Havi 10.000 kwacháig jár teljes adómentesség. Gyest, munkanélkülisegélyt nem biztosít az állam, nyugdíjra viszont jogosultak azok, akik állami szférában dolgoztak, minden köztisztviselő és közalakalmazott. A lakosság döntő része nem rendes munkavállalóként tartja fenn családját, hanem alkalmi munkákat vállal, ill. földművelésből él.  

Malawi ez év óta női elnökkel büszkélkedhet, Joyce Banda pedig már önmagában is megérne néhány blog bejegyzést. Nekem csak olyan hasonlatok jutnak róla eszembe, mint az „afrikai Angela Merkel”, vagy „az afrikai Indira Gandhi”. Malawi az elmúlt években rengeteget küzdőtt korrupcióval, bízom benne, hogy Banda elnöksége alatt helyére kerülnek a pénzügyi mérlegek és több fejlesztés veszi kezdetét.

http://en.wikipedia.org/wiki/Joyce_Banda

Malawi békés, biztonságos ország. A hőmérsékletet tekintve itt most van tél, ez napközben 20-25 C-ot jelent, ez egyben a száraz évszak is, október környékén jönni fog egy kis csapadékos időszak (ez nem olyan, mint az ázsiai monszun, csak napi 1-2 óra eső) és mikor Európában tél van, megérkezik ide is a nyár tomboló 40-45 C-kal.