Hétköznapok

Minden reggel gyalog megyünk a Mponela melletti kis falvakba, ahol a Farmers’ Club program keretében dolgozunk. Minden Farmers’ Club a DAPP (Development Aid from People to People) szervezeti keretében működik, a fő cél fejlesztést, megélhetést vinni az infrastruktúrától elzárt kistérségekbe. Az itt élő családoknak a föld az egyetlen kincsük, mezőgazdálkodásból élnek, ez többnyire az egyetlen megélhetési és egyben bevételi forrásuk. A férfiak néha szezonális munkát tudnak vállalni a fővárosban (kb. 60.000 kwacha/4 havi munka), így a nőkre marad a földművelés, a háztartás, és a gyerekekkel kapcsolatos tevékenység. Ők az afrikai nők, akiknek nincs párjuk! Nem láttam még ekkora teherbírást. Sajnos sokan közülük szinte évente szülnek, a faluban a rekord 11 gyerek, a többi család átlag 5-6 gyerekkel rendelkezik, de ezeknél szinte mindegyik anyuka fiatal még, szoptatós kisbabával, tehát nem kizárt, hogy még ötször szülni fognak. Kuriózum gyanánt egyetlen anyuka van, akinek csak egy iskolás korú gyereke van, nem mertem még rákérdezni, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nála az első szülés után kialakulhatott valami szövődmény aminek következtében nem tud újra szülni. A fogamzásgátlás szinte teljesen ismeretlen, és anyagilag is elérhetetlen számukra.

Szóval ezek a nők terhesen, vagy kisgyerekkel a hátukon művelik a földet, sárból építik a házat, etetik az állatokat,  néha a semmiből főznek, kézzel mosnak, súrolnak és mindeközben egy rossz szót nem szólnak. A mi munkánk pedig maga a lehetetlen: fejlesztést vinni ide, a villany- és víz nélküli sárépületekbe, a 11 éhes szájat csak épp egy kicsit betömő családokba, a szárazságtól szikkadó földekre. Itt jön a kérdés: mit tehetek én, ami segít, mégse kerül semmibe, és nem szükséges hozzá semmilyen infrastruktúra? Többnyire előadásokokat tartok alapvető higiéniáról, egészségről, táplálkozásról. Segítünk nekik kertészkedni, készül az új zöldséges veteményes, próbálunk magokat szerezni egy kis gyógynövényes kerthez, a fiúk segítenek új kisebb tégla épületek felhúzásában, mi Vikivel pedig rengeteget játszunk a gyerekekkel, tanítgatjuk az ábécét, új angol dalokat, körjátékokat, néha viszünk laptopot, mutatunk nekik képeket, rajzfilmeket (életükben először láttak rajzfilmet), ill. a nőket próbáljuk új pénzkeresési lehetőségekre tanítani – kosárfonás, kézművesség (ez újrahasznosítás is, hiszen a kukorica leveleket és csuhét nem használják semmire, agyaggal pedig bőven rendelkeznek).

Egy club három éves ciklusra van tervezve. Az első évben a falu ingyen kap vetőmagokat és haszonállatokat, a második évben már nem kapnak anyagi segítséget, viszont továbbra is járnak hozzájuk önkéntesek, akik tanítják őket földművelésre, és egyéb alapvető egészségügyi dolgokra, a cél a kapott magok, állatok „felnevelése” önellátás céljából, harmadik évben pedig a kapott javakból már a profit termelés is elvárt. Ezt a pénzt később közösen tudják építőanyagokra, víz vagy elektromosság bevezetésére fordítani. Amint képesek profit termelésre a club bezár, és a DAPP továbbmegy új falvak, szegény közösségek után kutatva.

„Szegény Afrikában” a kreativitás az első számú dolog, amivel rendelkeznie kell minden túlélőnek. Egy idő után rájön az ember, hogy a „szemét” fogalom nem is létezik, minden használható valamire. Gyerekek közt a trendi afrikai játék lányoknál természetesen a baba, és ezt pont úgy hordják, mint az anyukájuk a testvéreiket, egy kendővel (ronggyal) felkötve a hátukra, de ha nincs pénz rendes játékbabára, akkor lehet plüssállat, ha pedig arra sem telik, akkor gyakorlatilag bármi másból (eldobott üvegből, kukoricahéjból) is készíthető baba. Fiúknál sokszor látok egészen összepréselt papír és műanyag szemétből készített labdákat. Gyakori a kidobott biciklikerékből karikaként használt játék, gombfocihoz hasonló játékhoz elég néhány Coca-Cola-s üveg kupakja, kisautót pedig láttam már eldobott fémhulladékból építve. Múltkor kínomban letéptem a fáról egy éretlen fügét, gondolva ez jó lesz ladba helyett, legnagyobb megdöbbenésemre ez az éretlen fügével való labdázás két teljes órára lekötötte a gyerekek figyelmét. Csak az a szemét, amit annak látsz.

Malawi

Másfél hónapja érkeztem Malawiba, jöjjön néhány dolog, amit azóta megtudtam az országról, és amiket kérdezgettek mindig emailben.

Malawi 15 milliós népességgel rendelkezik, és lakosságnak 40%-a a szegénységi küszöb (napi 2 dollár) alatt él. Az egyik legszegényebb ország (HDI 171. helyezet) a világon, még nem láttam soha sehol ennyire nehéz körülményeket. Indiában például nagy ajándék az Arab-tenger, az Indiai-óceán, a Gangesz, a jó termőföld, és az olcsó árak. Ott a szegény családok is képesek egy kis rizst megtermelni vagy némi fizikai munka révén könnyen olcsó ételhez tudnak jutni. Afrika más, itt azért halnak éhen az emberek, mert nincs elég jó termőföld, szárazság, sivatagosodás zajlik, folyamatos élelmiszer importra szorulnak, és az üzletekben a termékek annyira drágák a különböző vámok miatt, hogy gyakorlatilag képtelenek megfizetni az alapvető élelmiszereket.

A közlekedés nagyon fejletlen, kisebb városokba minibuszokkal (hasonlít az orosz masrutkára) lehet eljutni, de ezek rendszertelenül járnak és nem túl megbizhatóak, nagy városokban lehet találni rendes taxit, itt Mponelaban taxi alatt maximum egy biciklis fiút tudok megállítani, aki pár kwacháért el tud vinni a csomagtartón, ezt a kényelmetlensége miatt még sosem próbáltam. Hiányoznak az indiai motoros riksák, meg a jó vonathálózatok. Itt vonat csak a fővárosból indul és egyetlen vonal működik az egész országban.

Pénznem: Malawi Kwacha, ami majdnem egyenértékű a forinttal. Életemben először járok olyan helyen, ahol a forint azért kicsivel többet ér. A pénz furcsasága, hogy egyszerre van kétféle pénz forgalomban – régi és új. A régi pénz nagy méretű és szinte rojtosra használodott bankjegyeket jelent, az új viszont kisebb méretű, jó minőségű. Bankjegy címletek: 20, 50, 100, 200, 500, és 1000, ez hogy a legnagyobb címlet az 1000-es („kilencszázvalahány forintos”)rendesen megnehezíti a hétköznapokat: minden drága, tehát egyfolytában egy nagy köteg pénzzel kell menni mindenhova. A legtöbb alapvető élelmiszer 300 kwacha, ez az ára 1 kg cukornak, babnak, rizsnek, földimogyorónak, vagy 1 liter tejnek. A kenyér minimum 400/kg, benzin 500/l. A legolcsóbb étel a nsima (kukoricadara vízzel felfőzve), de itt az ár-minőség egyenes arányban áll egymással, vagyis utálom. Ami viszont olcsó is, finom is, az az édes burgonya és a banán, ráadásul ez az a két élelmiszer, ami biztosan minden sarkon kapható.

A legnépszerűbb márkák: üdítő: Coca-Cola, sör: Carlsberg, élelmiszeráruház: Peoples, benzinkút: Puma, cigi: Pall Mall, telefon: Airtel, fogkrém: Colgate, autó: Toyota.

Az adórendszer sávosan növekszik. Havi 10.000 kwacháig jár teljes adómentesség. Gyest, munkanélkülisegélyt nem biztosít az állam, nyugdíjra viszont jogosultak azok, akik állami szférában dolgoztak, minden köztisztviselő és közalakalmazott. A lakosság döntő része nem rendes munkavállalóként tartja fenn családját, hanem alkalmi munkákat vállal, ill. földművelésből él.  

Malawi ez év óta női elnökkel büszkélkedhet, Joyce Banda pedig már önmagában is megérne néhány blog bejegyzést. Nekem csak olyan hasonlatok jutnak róla eszembe, mint az „afrikai Angela Merkel”, vagy „az afrikai Indira Gandhi”. Malawi az elmúlt években rengeteget küzdőtt korrupcióval, bízom benne, hogy Banda elnöksége alatt helyére kerülnek a pénzügyi mérlegek és több fejlesztés veszi kezdetét.

http://en.wikipedia.org/wiki/Joyce_Banda

Malawi békés, biztonságos ország. A hőmérsékletet tekintve itt most van tél, ez napközben 20-25 C-ot jelent, ez egyben a száraz évszak is, október környékén jönni fog egy kis csapadékos időszak (ez nem olyan, mint az ázsiai monszun, csak napi 1-2 óra eső) és mikor Európában tél van, megérkezik ide is a nyár tomboló 40-45 C-kal. 

Mponela

Érkezés a házunkba, vagyis a helyre amit a szervet bérel számunkra a következő fél évben. Mponela 56 km-re van Lilongwetől, mégis az útviszonyok miatt két órát vesz igénybe az utazás, mindezt persze afrikai módon egy teherautó nyitott platóján tesszük meg, és a sebesség azért épp elég nagy ahhoz, hogy rendesen lobogjon a hajunk. J

A házzal kapcsolatban fogalmam sem volt, mit képzeljek el, lélekben már kezdtem magam edzeni a legpuritánabb körülményekhez, ehhez képest a ház jó, afrikai viszonylatban különösen jó, ami fura viszont, hogy egy nyomornegyed közepén áll nagy fallal körülvéve és egy őrrel megtoldva. Számomra logikusabb lenne, falak és zárak helyett egy kicsivel arébb tenni az egész épületet, de ez van. Benne vagyunk Mponela közepében, a zajban, a porban, és a legmagasabb házban. Négyen lakunk benne önkéntesek, két román fiú, Marc és Eugen, plusz egy cseh nő, Viki. Egész jól kijövünk, van mindenkinek külön hálószobája, a konyha meg a zuhanyzó közös.

A kisváros életét is rendesen felpezsdítette hirtelen négy európai beköltözése, egyenlőre sehova se sikerült eljutnom anélkül, hogy ne követne vagy 20 gyerek kiabálva „zongu” (fehér embert jelent a helyi, chichewa nyelven), de mindenki kedves és barátságos. Mponela egyetlen aszfaltozozott főúttal van felszerelve, onnantól pedig mindkét irányban sok kanyargós földút vezet mindenhova. Apró házak, a környéken pedig rengeteg kis falu banánültetvénnyel, kukoricával, és víz- és villany nélküli sárból épített nádtetős kis épületekkel. 

Oslo - Stockholm - Rome - Addis Ababa - Lubumbashi - Lilongwe - Blantyre

Szombaton megkezdődött a hosszú utazás: hat ország két nap alatt, meglepően simán és problémamentesen. Lillehammerből vonattal Osloba, aztán busszal Stockholmba, onnan végig Ethiopien Airlines-szal egy római kitérő, majd Addis Ababa célállomás.

Sajnos csak két óra maradt átszállásra, és legnagyobb bánatomra tranzit utasként etióp pecsétet sem kaptam, de azért kicsit láttam a városból, vagy legalábbis a repülőtér közeléből, és az alapján szívesen eltöltenék több időt is Etiópában. Hatalmas fejlődésen ment keresztül, a legjobb afrikai légitársasággal büszkélkedhet, és a fővárosban épült rengeteg üzlettel, felhőkarcolóval egy egészen más Afrikát látunk, mint ahogy azt a híradások alapján elképzelnénk. Etiópia már nem az éhező gyerekekről szól, hanem befektetésről, pénzről, banki központokról. A repülőn kezembeakadt újság szlogenjét azért kicsit túlzásnak tartom: Explore Ethiopia, one of the safest country on earth (Fedezd fel Etiópát, a világ egyik legbiztonságosabb országát), de az is lehet, hogy lassan már itt tartanánk? Európában több a sztrájk, az utcai vandálkodás, a bűnözés, a munkanélküliség, és mostanában inkább Etiópiának, Angolának, Kenyának, és Dél-Afrikának áll a világ?

Következő szakaszban egy kis kongói kitérővel érkezés Malawiba. Lilongwe, Kamuzu International Airport, az egyik legkisebb, legcukibb reptér, amit eddig láttam. Semmiben sem nemzetközi, számomra még az is hihetetlen, hogy egyáltalán egy Boeing le tudott ott szállni. Mellette csak négy darab pici repülőgép áll a reptéren. Egy kapu működik útlevél vizsgálattal, egy futószalag van a csomagoknak, a kijárat mellett meg egy helyes kis virágágyás, ennyi.

A taxi drága, és az út alatt csak annyi jár a fejemben, hogy az etióp csoda felhőkarcolók után, ez aztán tényleg Afrika. Csak egy kis részen megy aszfaltút, utána már földutakon megyünk, rengeteg ember, kisgyerek megy mezlítláb mellettünk, gyalog vagy régi biciklivel, a vörös por és kosz száll mindenfelé. Itt van mit fejleszteni, és biztos vagyok benne és sok munkám lesz a következő fél évben.

Első éjszaka egy hostelben telik Lilongweban, másnap busszal tovább Blantyre-ba, ami bár nem a főváros, de sokkal inkább annak tűnik. Itt jobbak az útak, van sok elegáns negyed, nagy házakkal, hotelekkel, magánkórházakkal, egyetem is működik a városban. Több lakosa is van, mint Lilongwenak, és gyakorlatilag fővárosi ranggal működik ez a város is. Minden oldalról hegyek veszik körbe, így a táj is lenyűgöző, az ültetvényeken teát, papayát, banánt termesztenek, ezért sok zöldterület is látható. Egy hetet Blantyre-ban maradok, aztán utazom Mponelaba, egy kisebb városba, ahol a fél év nagy részét tölteni fogom. Afrika, elkezdődött!

Galdhopiggen – életem első hegymászása

Két fantasztikus budapesti hét után újra Norvégia az itt megszokott kulcsszavakkal: program, team, project, action, preparation.. Vagyis egy felújítási akció keretében rendbetettük az iskolát, kifestettük a termeket, étkezőt, én lemázoltam az ajtókat, más az ablakokat, közben befejeztük az összes szemináriumot, részt vettem a legutolsó adománygyűjtésen, jelentkeztünk malawi vízumért, és nem utolsó sorban megmásztuk Norvégia legmagasabb hegyét! Galdhoppigennek hívják és 2469 m magas, Lillehammertől kb. 3 óra autózásra található, és csak a nyári időszakban lehet megközelíteni, olyankor is nagyrészt hó borítja. Nyolcan vágtunk neki közösen a csapatból, és végül hárman érték el a legmagasabb pontot, mi a többiek is másztunk nyolc órán keresztül, sziklákon, patakokon, méteres havon át. Írhatnám azt is, hogy lenyűgöző volt a táj és az egész élmény, meg azt is, hogy utólag azért minden megszépül, és hogy igaznádiból félúton már a francba kívántam az egész hegyet, a labirintusszerű járhatatlan hóval és jéggel borított ösvényt, és hogy utána még napokig fájt minden egyes porcikám. De ahogy tudjuk, mindig a megtett út számít, életem első hegymászó élményével is gazdagodtam, ráadásul az egész hegyet szikrázó napsütésben, térdig érő hóban és ugyanakkor rövidujjú polóban másztuk végig, nem kicsit leégett arccal és karokkal visszaérkezve, csak a még erősebb emlékek kedvéért. J

http://www.scandinavianmountains.com/areas/10-galdh%C3%B8piggen-massif/mountains/10.01-galdh%C3%B8piggen/index.htm

Remélehtőleg az utolsó napokat töltöm a suliban, még mindig a repülőjegyemre várok, ami a terv szerint: Stockholm – Addis-Ababa – Lilongwe, vagy Oslo – Amsterdam – Nairobi – Lilongwe lesz. Jövő héten Malawiból írok.